Müllert Pétert hívtam fel először, hogy az interjúra felkérjem, és időpontot egyeztessek vele. Már ez a kis rövid telefonbeszélgetés is igen érdekes volt.
PÉTER: A felkérésnek örülök, de alapvető problémáim vannak ezzel. Az egyik, hogy szeretek egy emberre koncentrálni. Szeretek a szemébe nézni, de így felesleges a harmadik személy. A másik, hogy a fiam annyival okosabb nálam, hogy bármit is mond, csak bólogatni fogok – így viszont az én jelenlétem felesleges.

Mindig mindenben egyetértenek? Sosem vitatkoznak?

PÉTER: Soha. De mással sem vitatkozom. A vita nem jó dolog. Az egy rendkívül negatív párbeszéd.

Pozitív kimenetelű vita nincs? Amikor ez egyik meggyőzi a másikat?

PÉTER: A kifejezésben ott van a győzelem szó. Egy vitában mindig valaki győz. Legyőzi a másikat. Még az is lehet, hogy elfogadja a másik érveit, de ez esetben is legyőzötté válik. Mindazonáltal az interjúhoz van kedvem, de csináljuk külön. És ha találkozik a fiammal, mondja meg neki, hogy nagyon szeretem!

Édesapád üzeni, hogy nagyon szeret. Édesapád? Jól mondom?

SZIÁMI: Igen, így szólítom. Ezt üzente? Megható. Az elmúlt két hétben keveset találkoztunk sajnos.

Ez most remek alkalom lett volna, hogy kicsit együtt legyetek, de azzal hárította, hogy olyan okosakat fogsz mondani, amikhez ő már nem tud és nem akar hozzászólni.

SZIÁMI: Sajnálom, hogy nincs itt, de mivel én is ezt gondolom róla, ezért lehet, ha hármasban ültünk volna le, téged hallgatnánk… Nekem pedig fontos, ha valakivel beszélgetek, akkor létrejöjjön valami kölcsönhatás, valami mágikus állapot.

…

A rendhagyó interjú folytatását elolvashatod a Nők Lapja Psziché 2016/2. lapszámában.

Szöveg: Vidacs Éva

Fotó: Garai Edit, Sárosi Zoltán