Visszatérése az apai kertbe több hazatalálásnál. A Baricz-kert: eleven műterem, tér és idő, változás és állandóság – helyszíne és tárgya a természettel, az apával, az Istennel és önmagával folytatott viaskodásnak. A fonyódiak csak Baricz köznek nevezik azt a berektől visszahódított utcácskát, ahol 1950 táján Baricz Ferenc megvett egy 500 négyszögöles telket, hogy abból „hivatásos” kertet építsen. A Nyárád völgyéből, Székelyföldről vetődött Fonyódra, ahol találkozott egy halászleánnyal a Horváth famíliából.
„Gyerekkoromban ebből a kertből éltünk – emlékszik vissza Baricz Kati. – Aztán apám bekényszerült a téeszbe, de megmaradt a kis háztáji, volt két lovunk, malacok, kiskacsák, azokat nekünk, a három nővérnek kellett etetni. De azért mindig azt hallgattuk otthon, hogy csak tanuljunk, hogy sokra vigyük. Irigyeltem a fehér kezű, szép körmű embereket, arra vágytam, hogy egyszer városi úrinő legyek. De folyton földes volt a kezem, mert mindent meg kellett fognom.”
Az igazi „varázsló kertje” Kati számára Honti István műterme volt, ahová a fonyódiak fényképeszkedni jártak, és a Mama is arra sétált olykor a három lánnyal. A labor mindent átható illata, a titokzatos kép a fekete lepel alatti üvegszemű szerkezeten annyira elbűvölte a kislányt, hogy 12 évesen jó bizonyítványáért kirimánkodott egy csodamasinát. Onnantól kezdve mindent fényképezett. Ez lett a világ felfedezésében vagy inkább bekebelezésében eszköze, hű társa. „…érezted már? / meglátsz valakit, és / nem tudod / elengedni, / meg kell ismerni, birtokolni, / játszani, / átalakítani, / ellopni a lelkét, / fénnyel rajzolni testét, / megállítani az időt, / érezni, / most már örökké a miénk. / Ez a fotográfia – nekem.”
…
A folytatást a Nők Lapja Kert és Virág magazin 2016. márciusi számában találod.
Szöveg: Mihalicz Csilla
Fotó: Baricz Kati
