Számomra sokáig csupán mítosz volt az olimpia, felfoghatatlan mesevilág, legenda, mint az Egri csillagok vagy A Pál utcai fiúk. Olvastam róla, hallottam róla, el-elképzelgettem, megragadott a varázsa, hősei az én bálványaim voltak, amikor az utcán láttam egy-egy bajnokot, tényleg úgy éreztem, hogy az Olimposzról szaladt le éppen ide a Földre, közénk, hogy vegyen egy rúd szalámit, vagy gombot a zakójára, aztán az első retúrjárattal természetesen megy is vissza az istenek közé.

A londoni olimpia idején születtem, amikor a fáma szerint apukám a kórház folyosóján hallgatta a rádiót, és világrajövetelem idején hirdette ki a bíró Papp Laci első olimpiai győzelmét, és üzente be a szülést vezető Hirschler professzornak, hogy megvan az első siker! (A második tán én lettem volna? Ezt most ne firtassuk…)

Gyerekfejjel éltem meg a nagy helsinki diadalt, amikor 16 aranyérmet nyertünk, és bennem Toldival és János vitézzel élt egyazon piedesztálon Székely Éva, vagy a legyőzhetetlen kardcsapat, és persze Puskás Öcsi! 1956 őszének lázas, kaotikus időszakában valóban hősökké magasztosultak azok a sportolók, akik a földteke túlsó felén, Melbourne-ben heroikusan helytállva lettek bajnokok, mint azóta sem felülmúlt teljesítménnyel Keleti Ágika, vagy a szó szoros értelmében véres csatában nyerő vízilabda-válogatott. Mindez álom és valóság, legenda és történelem, az elképzelhetőség és a fantáziavilág határán, amikor is eljött az 1960-as római olimpia, amely, gyanítom, sokunk életében, felfogásában, világszemléletében jelentett forradalmat. Ezt már láthattuk, tanúi lehettünk, szurkolhattunk, ugyanis ezt az olimpiát már közvetítette a Magyar Televízió. Készülék kevés otthonban volt, de ez ugyan kit érdekelt?! Sámlit hónunk alá csapva kéredzkedtünk be módosabb lakótársainkhoz, egy háznyi ember egy szobába zsúfolva követte az olimpia történéseit, mások utcákat eltorlaszolva, hatalmas tömegekben figyelték az áruházak kirakataiban a bekapcsolt képernyőket, de akadt olyan újsütetű tévétulajdonos, aki kitette készülékét az ablakba, és az utcán arra járók számára osztotta meg a csodát: csiribú-csiribá, íme, saját szemünkkel láthatjuk az OLIMPIÁT!!!! Emlékszem, másfél órával korábban már ott kuporogtam Molnár bácsiék sarokszobájában a készülék előtt, csak hogy jó helyem legyen, és így részese legyek a színpompás megnyitó ünnepségnek. Hogy mennyire volt színpompás, arra nem emlékszem – de nem is emlékezhetek, hiszen fekete-fehér volt a képernyő –, csak arra, hogy a szpíker, ahogy akkor neveztük, így mondta, és amit ő mondott, azt eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni. De amikor a római stadionból beköszönt, az számomra és nagyon sokunk számára egy új korszak kezdetét jelentette, belépést egy varázslatos csodavilágba, az olimpia realitásának világába.

– Vajon számodra is ennyire euforikus volt ez a bizonyos legeslegelső? – kérdezem a televíziózás élő legendáját, az akkor az olimpiát gyakorlatilag egymaga leközvetítő Vitray Tamást.

– Majdnem az volt, csakhogy közbejött egy kis galiba. Éppen abban az időben volt forrponton a kínai válság, Kína és Tajvan közötti feszültség, és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a játékok kezdete előtt hozott egy döntést, hogy milyen néven vehetnek részt az egyik, és milyen néven a másik fél sportolói. A megnyitó ünnepségen aztán ebből lett egy kis kavarodás, amiről, nem is lévén más lehetőségem, tájékoztattam a nézőket. Ezt zokon vette a kínai nagykövetség, és a külüggyel kitelefonáltattak a római nagykövetnek, hogy rójon meg ezért. Alig értem vissza a hotelbe, amikor telefonált a nagykövet, hogy szeretne beszélni velem. Másnap reggel találkoztunk, és mondta, tekintsem úgy, hogy meg vagyok róva, mert nem volt béketábor-kompatibilis, amit mondtam, bár szerinte sem tehettem egyebet, mint hogy elmondom, mi is volt az a bizonyos, immár közvetített incidens. Mindenesetre idejekorán megszokhattam, ebben a szakmában bizony dőreség azt hinni, létezik olyan, hogy „minden fenékig tejfel”…

– Számomra meghatározó élmény marad, hogy az első magyar olimpiai győzelmet is te közvetítetted akkor.

– Ami megint csak az előbbi tézist igazolja. A kajakversenyeket ugyanis egy stúdióból közvetítettük a történésektől mintegy 40 kilométerre. A helyszínről egy úr látott el mindannyiunkat információval.

…

Ha kíváncsiak vagytok, mi sült ki ebből a helyzetből, lapozzátok fel a Nők Lapja Nyár különszámát a 26. oldalon!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Nagy Attila