PSZICHÉ: Amikor az emberek rólad beszélnek, és arról, mi mindent csinálsz, valahogy mindig elhangzik, hogy pedig kerekesszékes. Nem zavarnak téged ezek a pedigek?

ZOLTÁN: Magyarországon nem látsz mindennap kerekesszékeseket az utcán, ezért tényleg kuriózumnak számít, ha egy mozgássérült ugyanúgy jön-megy, mintha ép lenne. Szóval nem zavar, mert valahol jogos. Ugyanez Amerikában vagy Angliában egyáltalán nem számít különlegesnek. Ugyanakkor kezdem azt látni, hogy egyre több kerekesszékes törekszik arra, hogy megmutassa magát. Ez is olyan furcsa szó: megmutatni magunkat. De én bízom benne, hogy néhány év múlva ez már nem lesz olyan nagy szám. Legalábbis remélem.

PSZICHÉ: Szerinted ehhez mire lenne szükség?

ZOLTÁN: Nyugaton sokkal inkább elfogadott, hogy vannak emberek, akik sérülten születnek vagy lesérülnek. Ott nem kell az ilyesmit rejtegetni. Magyarországon sajnos sokkal korlátoltabbak az emberek, és azt hiszik, hogy aki kerekesszékes, az képtelen egy csomó dologra. Optimista vagyok, és idealista, és hiszek abban, hogy ez egyszer meg fog itthon is változni. Hogy ha ott van Jani, aki tud járni, és ott van Tomi, aki mozgássérült, akkor ők ugyanúgy barátok és ugyanazt tudják csinálni. Mostanában egyre inkább elindul az érzékenyítés, hiszen a közösségi médiának köszönhetően számos sérült ember mindennapját lehet megismerni, akik ugyanúgy élnek, mint bárki más.

PSZICHÉ: Követsz más, hozzád hasonló embereket ezeken az oldalakon?

ZOLTÁN: Igen, főleg külföldieket. Az egyik kedvencem @chelsiehill, aki szerepelt egy reality show-ban is. Tetszik, hogy annyira pozitív: az volt az autóbalesete előtt is, és most is az. A tánc a szenvedélye, és jelenleg egy kerekesszékes lánybanda tagja Amerikában. A másik @rachelle_friedman, akinek nagyon ismert a sztorija: a leánybúcsúján játékból lökte be a barátnője a medencébe, ám rosszul esett a vízbe, és deréktól lefelé lebénult. Az ő mindennapjai azért is érdekesek, mert béranya segítségével nemrég gyereke született: Instagram-oldalát követve láthatjuk, milyen egy kerekesszékes anya élete.

PSZICHÉ: Máshogy érzed magad, ha kerekesszékesek között vagy, és máshogy, ha épekkel?

ZOLTÁN: Mondhatjuk, hogy más a két közeg, de végső soron nem az. Minden közösség egy kicsit más, és ez így van jól. Nekem vannak kerekesszékes barátaim is, és olyanok is, akiknek nincs semmi bajuk. Törekszem arra, hogy ne tegyek különbséget köztük.

PSZICHÉ: És veled hogyan bánnak a különböző közegek?

ZOLTÁN: Nagyon sokféleképpen. Van, aki sajnál, van, aki úgy bánik velem, mint bárki mással, és van, aki lekezel. A saját társaságomban nem kapok megkülönböztetést. Az utcán azért vannak esetek, de igazából nem jellemző sem a pozitív, sem a negatív diszkrimináció.

PSZICHÉ: Mindkét közegben otthonosan mozogsz. Ez sem tűnik gyakorinak. Minek köszönheted ezt?

…

Az interjú folytatását a Nők Lapja Psziché 2016/4. számának 111. oldalán találjátok.

Szöveg: Lami Juli

Fotó: Stalter György