PSZICHÉ: Nóra nemrég megjelent regényében, a Zárványokban szó esik drogokról és antidepresszánsokról. Az édesapja is rengeteget foglalkozott ezzel. Gondolom, ez nem véletlen.

NÓRA: Mindkettőnket érdekelnek a modern világ – a benne élők számára természetesnek tűnő – visszásságai. A történetben megjelenik a legális-illegális felosztás groteszksége is: sok mindent, amit gyógyszerként használunk, akár be is lehetne tiltani. Engem a függőségek változatai érdekeltek, amit a karakterábrázoláson, a szereplők viszonyain keresztül igyekeztem megmutatni.

PSZICHÉ: Az irodalmi érdeklődés mennyire jön az édesapjától, aki forgatókönyvíróként is dolgozott?

NÓRA: Ez egy hajlam, ami már elég korán megmutatkozott, és amióta írni tudok, szinte leküzdhetetlen késztetés. Amíg nem tudtam írni, rajzoltam, de ez is megmaradt: a regényemet magam illusztráltam. A szüleim pedig remekül ráéreztek, hogyan kell támogatniuk abban, amiben jó vagyok.

GÁBOR: Nagyon jó volt a verbalitása egészen kicsi korától kezdve. Túltett a kortársain szókincsben, fogalmazásban, és már gyerekként is illusztrálta a „könyveit”. Emlékszem egyik regényére, amiben az autókat állatokként ábrázolta.

NÓRA: Az nem regény volt, hanem egy „tudományos mű”. Nemrég megmutattam a barátomnak, és magam sem emlékeztem rá, hogy lábjegyzetek, hivatkozások vannak benne, mint egy valódi tudományos munkában. Hiszek az örökletességben: anyai ágról a rajzkészséget kaptam, az apairól a verbalitás képességét. De a környezet is szerepet játszhatott, hiszen nálunk rendszeres volt a meseolvasás. És már elég korán felolvastak nekem felnőttkönyvekből, például az Odüsszeiából.

GÁBOR: Tényleg rengeteget meséltem neki, sokszor fejből is. Kis túlzással én neveltem, mert a feleségem dolgozott, én pedig egyetemre jártam, ezért nekem volt több szabadidőm. Nem csak meséltünk, rengeteget játszottunk is. Volt egy ládányi plüssállatunk, amelyekkel történeteket találtunk ki, báboztunk, és videofilmeket készítettünk.

PSZICHÉ: Hogyan jellemeznék leginkább a viszonyukat?

NÓRA: Nagyon hasonlítunk.

GÁBOR: Sosem volt „atyai” tekintélyem, soha nem vártam el, hogy pusztán azért tiszteljen, mert az apja vagyok.

NÓRA: Néha elgondolkodom, nem nehéz-e mellettünk édesanyámnak, mert mi mindig mondjuk a magunkét, és általában egy követ fújunk.

GÁBOR: Mindketten radikálisan gondolkodunk a dolgokról, a feleségem simulékonyabb természet, sokkal elfogadóbb, mint mi.

NÓRA: Egyikőnk sem az a rajongó típus, és abban nagyon hasonlítunk, hogy mindketten megveszekedetten ragaszkodunk az elveinkhez. Mindkettőnkben van egyfajta igazságra törekvés és kritikai hozzáállás: gyanakvással figyelni mindent, akkor is, ha az épp általánosan elfogadott vagy támogatott. Az irodalom és a természettudomány – főképp az orvosi – persze összehasonlíthatatlan ilyen szempontból, utóbbin emberéletek múlnak. Nem mintha a gondolkodás és az ízlés formálásának ne volna hatalmas tétje.

PSZICHÉ: Mindig kell keresni valamit, amivel szembe lehet menni?

GÁBOR: Nem kell keresni, maguktól is szembejönnek. Talán azzal kezdődik az én történetem, hogy fiatalkoromban nagyon sokat éheztünk, rengeteg zsíros kenyeret ettünk, ma is csodálkozom, hogyan lehetett zsíros kenyéren felnőni úgy, hogy nincs komolyabb bajom. Egészséges akartam maradni, emiatt egy csomó közegészségügyi és orvostudományi maszlagot elhittem. Amikor elkezdtem dolgozni a Magatartástudományi Intézetben, már hozzáfértem valós nemzetközi kutatásokhoz, adatokhoz, és azzal szembesültem, hogy minden másképpen van, népegészségügyi szinten ezerféle módon károsítják az embereket. Ezeknek a kimondásával nem lázadni akarok, csak elmondom, hogy is van valójában. És persze szeretek hasznos lenni. Szerintem Nóri is hasonlót gondolt, amikor az egyetem végén nem ment tovább PhD-re, pedig megtehette volna, de azt mondta, ő nem akar elefántcsonttoronyban élni, szeretne valami gyakorlatiasat csinálni. Évekig szabadúszó volt: azt hiszem, ez egy családi minta, mert egész gyerekkorában azt mondogattam neki: Nórika, az egy rabszolgaéletmód, amit az ipari társadalom elvár az emberektől. Vagyis hogy menj be reggel nyolcra, és este ötig csinálj valamit, ami másoknak fontos, de neked semmi közöd hozzá.

NÓRA: Ez speciel az irodalomkutatókra sem igaz… De kétségtelen, az egy sok szempontból zárt, hierarchikus világ, én pedig mindig arra vágytam, hogy minél többekre hathasson, amit csinálok. Most egy elsősorban nem szépirodalmi könyvkiadónál vagyok szerkesztő nyolc órában, és persze sok olyan szöveggel dolgozom, amit egyébként nem olvasnék el, de ennek az is az oka, hogy nagyon nehéz egy mai bölcsésznek. Keveseknek van stabil állása, sokan tudásukhoz méltatlan körülmények közt élnek. Néha bosszankodom, hogy nincs időm írni a következő regényemet – ám ehhez szükség van arra az anyagi biztonságra, amit a munkám tesz lehetővé. Azzal próbálok sakkozni, hogy ne tagadjam meg a hivatásomat, ami a legfontosabb nekem, de arra is törekszem, hogy ne legyek az a nyomorgó, meg nem értett értelmiségi sem, aki mindenkire haragszik, mert nem ismerik el. Amikor bemegyek a munkahelyemre, akkor szerkesztő vagyok, az írói énem leválasztom erről. Ugyanakkor az egyáltalán nem irodalmi szövegekből is tanulok íróként.

PSZICHÉ: Nem szürkülhet el ebben a taposómalomban az ember?

…

Az interjú folytatását a Nők Lapja Psziché 2016/6. számának 18. oldalán olvashatjátok.

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Garai Edit

Helyszín: Csopa Csodák Palotája