Pál Feri atyában a nevetése a legfantasztikusabb. Tíz percet késik az interjúról – amiért elnézést kér –, s amikor elmesélem neki, hogy ez alatt a tíz perc alatt milyen egzisztenciális krízisen mentem keresztül, mert azt hittem, átvert egy pap, úgy nevet, ahogy nem hallottam még nemhogy papot, de bárkit is nevetni. És akkor azt még nem is mondtam, hogy előbb rám dudált, kikiabált a kocsijából, hogy „jövök már!”, majd letegezett.
– Érzékeled a zavart, amit egy mai átlagember érez, amikor egy pap közelében van? Hogy nem tud magával mit kezdeni?
– Nem tudom. Én mindenkivel tegeződöm, és nem érzem, hogy bármi zavar lenne a levegőben.
– Ha nem tegeztél volna le, Dicsértessékkel köszöntem volna, és most magázódnánk.
– El tudom képzelni, hogy az első pillanatban esetleg van némi zavar, de ez néhány beszédfordulat után el szokott tűnni.
– Azért tegeződsz, hogy ledöntsd ezt a láthatatlan korlátot köztetek?
– Nekem természetes, hogy tegeződjünk. Talán mert számomra előrébb való, hogy ember beszél emberrel, semmint hogy pap a hívővel vagy nem hívővel.
– Sok olyan sport- és művészeti ág van, amit ha valaki nem kezdett el hatéves koráig, már nem is érdemes elkezdenie, mert már késő ahhoz, hogy bármire is vigye az adott területen. Érzed bármi hátrányát, hogy csak 18 éves korodban kezdted azt az utat járni, ami a papi felszenteléshez vezetett?
– 21 éves koromban lettem elsőáldozó, 22 éves koromban bérmálkoztam, és 23 éves koromban már a papnevelő intézetben voltam. A hátrányát ennek nem látom, csak az előnyét tapasztalom. A nem vallásos neveltetésem miatt ugyanis könnyebben találok hangot olyanokkal, akik hasonlóan szocializálódtak, mint én. Nem kell külön léceket átugranom a megértéshez, otthonosan mozgok mindkét kultúrában. Előny, hogy nem nőttem bele az egyházi nyelvhasználatba, ami akadályt jelenthetne, hogy bárkihez szóljak és a legegyszerűbb magyar nyelvet használjam. A papnevelő intézetben tudatosítottam magamban, hogy megtanulhatok ugyan egyháziasan beszélni, de nem érdemes.
– Amikor megtudtam, hogy válogatott atléta korodban magasugró voltál, arra gondoltam: téged már akkor sem az érdekelt, hogy messzire ugorj, hanem az ég felé törekedtél. Szoktál te is ezen gondolkodni?
– Valamiért számomra mindig a fölfelé volt az érdekes. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy az ég nyitva van. Látom azokat, akik valamilyen testi vagy lelki nyomorúsággal élnek, s akiknek a nyomorúságához gyakran társul beszűkültség. Ehhez általában olyan testtartás tartozik, hogy lehajtott fejjel a földet nézzük, esetleg föl-föl pillantunk. Nekem fontos, hogy újból és újból széttárjam a karom és fölfelé tekintsek. Az élet sokkal tágasabb annál, mint ahogy megéljük. Nagyon szeretem Schopenhauernek azt a mondását, hogy „a legtöbb ember a saját korlátait a világ határának éli meg”.
…
Az interjú nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Advent 2016-os lapszámában olvashatjátok el.
Szöveg: Oravecz Éva Csilla
Fotó: Pályi Zsófia