„Emlékszem, nevető és síró fejekkel kezdtem” – Interjú Sajdik Ferenc grafikussal

Pom Pom megálmodójának állandó tárlata nyílt Vácott, nyolcvanhat évesen rajzfilmsorozatot készített, ott van a halhatatlanok panteonjában, a bázeli karikatúramúzeumban, és amikor életéről mesél, huncut mosoly csillog a szemében. Nincs gyerek e hazában, aki figuráit ne ismerné. Árvai Magdolna interjúja.

– Szereti a gyereket, a meséket?

– Nagyon. A két lányomtól, Ilditől és Zsuzsitól öt unokánk született, és már két dédunokával is büszkélkedhetünk. A gyerekeknek fontos a mese, és fontos hozzá a képi ábrázolás is.

– Amikor Dunakeszin gyerekeskedett a bátyjával, ki mesélt?

– A nagymama. Amikor pedig megtanultunk olvasni, már magunkat szórakoztattuk. Könyvekhez szoktunk, apám ha egy jó könyvet olvasott, fogta magát, lefeküdt, és megszűnt körülötte a világ. Én a Svejkkel kezdtem, tizennégy éves koromban, és ma is minden este olvasunk egy-két órát.

– Mikor jöttek rá, hogy ügyesen rajzol?

– Viszonylag korán, de nem foglalkoztak vele különösebben. Apám híres zsoké volt – Dunakeszin utcát neveztek el róla – a szerk. –, a bátyám is zsoké lett. Talán engem is annak szánt, de nekem nem volt kedvem hajnalban kelni, menni az istállóba. A ló, amire fölültettek, lehet, megérezte ezt, néhányszor ledobott, így többé nem mentem az istálló környékére sem.

– A zsoképálya pedig érdekes lehetett abban az időben, és ennek köszönhető, hogy több helyen éltek.

– Olyannyira, hogy én Berlin közelében, Neuenhagenben születtem, mert akkor apámat oda kötötte a szerződése. Anyám balerina volt, aki apám sztárzsokésága miatt föladta a karrierjét, és követte őt, aki hol itt, hol ott dolgozott. Kisiskolás voltam, amikor Görögországba kerültünk, de ő egy szakmai vita után egy hónappal később elment Dániába, mi meg maradtunk. Ott jártunk iskolába, három hónap múlva tudtuk a nyelvet. Amikor negyvenegyben elfoglalták Dániát, őt hazaküldték, és mi is hazajöttünk Görögországból. Így Dunakeszin újra együtt volt a család.

– Mi akart lenni gyerekként?

– Semmi nem akartam lenni. Helyesebben, megfordult a fejemben, hogy szakács leszek. Egy ismerősnél láttam, hogy a kredenc tele van serlegekkel, és ez tetszett.

– Mikor kezdett rajzolni?

– Nem emlékszem. De azt tudom, a család észrevette, hogy ügyesen másolok figurákat lexikonokból, ezért írattak be az iparrajziskolába, litográfus szakra. A karikatúra ízét jóval később éreztem meg, amikor a nyomdában dolgoztam. Emlékszem, nevető és síró fejekkel kezdtem.

– A nyomda után a rádióújság tördelője, majd a Ludas Matyi karikaturistája lett. Célba ért?

– Tördelőként is rajzoltam, és éveken át sokat házaltam a munkáimmal, mint Csukás István a verseivel. Jártam szerkesztőségről szerkesztőségre, és hol közölték, hol nem. A célba érés akkor kezdődött, amikor fölvettek állandóra a Ludas Matyihoz. Remek hangulatú, vidám szerkesztőségbe csöppentem, Balázs- Pirivel, Brenner Györggyel, Várnaival voltunk egy szobában, de nem szóltunk bele egymás dolgába, és huszonöt év alatt sose vesztünk össze. Tabi László, a főnök vicces értekezleteket tartott, és távolságot a beosztottjaitól. Aztán Árkus József lett a főszerkesztő, aki egy volt közülünk, és túl jó ember volt ahhoz, hogy jó főnök legyen.

Az interjú folytatásában, melyet a Nők Lapja Gyerek 2017/1. számában olvashattok végig, szó esik Sajdik Ferenc gyerekkoráról és jelenlegi életéről, munkáiról is.

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Rácmolnár Milán