– Jutka, én annál is inkább csodáltam-csodálom folytonos optimizmusodat, mert a legcudarabb időkben születtél és eszméltél a világra…

– A családi legendárium része, hogy anyukám úgy érezte, most már elérkezett a pillanat, és, zuglói lévén, elindult gyalog a Bethesda kórházba, ám útközben repülők bukkantak fel az égen, és bombákat dobtak.

– Azon a napon halt meg Móricz Zsigmond…

– Ezt nem tudtam… Érdekes. Anyukám valahol félúton járt a lakásunk és a kórház között, kicsit töprengett, aztán úgy gondolta, hogy messzebb a központtól biztonságosabb lesz, ezért inkább visszafordult, és a bombázás közepette hazament. Én meg annyira tapintatos kislány voltam már akkor is, hogy vártam még egy napot, és amikor elhúztak a repülők, anyukám bement a Bethesdába, és akkor kegyeskedtem megszületni. Apukám kint volt a fronton, mi nagy szegénységben éltünk, ezzel együtt gyermekkoromról csak szépséges emlékeim maradtak. Hatalmas szeretet vett körül, békesség, mindig biztonságban éreztem magam. Én voltam az első unoka a családban, és ez eleve kiváltságos helyet biztosított nekem, engem babusgattak egymással versengve családtagjaim. Anyukámmal laktunk egy kis házban, mellettünk egy másik kis lakásban lakott a nagymamám-nagy papám, és amikor apukám nővére férjhez ment, szintén ott építettek lakást maguknak, tehát gyermekkorom java részét a három ház által határolt kis udvarban töltöttem. Anyukám nem is nagyon engedte, hogy kimozduljak onnan, szerette, ha szem előtt vagyok. Szemben lakott velünk barátnőm, Pannika. Nekik tűzifa- és szénkereskedésük volt, ebből akkoriban, a mi fogalmaink szerint, viszonylag jól éltek. Náluk kicsit vidékiesebb volt a hangulat, nagyon emlékszem például arra, hogy milyen varázslatos hangulata volt, amikor a fészer tetején szilvát aszaltak. A másik nagyszüleim kicsit kijjebb, a Körvasút sornál, a Rákos-patak közelében laktak. Nagymamám különösen gyengéd viszonyt ápolt az udvarukban tartott malacokkal. Mindegyiknek külön nevet adott, és beszélt is hozzájuk. Én, megmondom őszintén, a disznótorokat élveztem legjobban, ahova rendre összejött a család apraja-nagyja, vidámak voltunk, jól szórakoztunk, és utána hónapokig el voltunk otthon látva mindenféle finomságokkal. Ez a nagymamám, ha ott aludtam, meséket olvasott nekem. Persze lehet, hogy mindig ugyanazt olvasta, csak olyan jól adta elő, hogy mindig új élményt adott. A másik nagymamám maga találta ki roppant vicces meséit, főleg nagyon szeretetre méltó cigányok világából, és azokon remekül mulattam.

– Mennyire hiányzott a papád, aki éppen a fronton volt?

– Furcsa kérdés… Az őszinte válaszom az, hogy nem éreztem annyira a hiányát… Egyrészt abban az időben sajnos nem számított ritkaságnak, hogy egy családban nincs otthon az apa. Háború dúlt.

…

A válasz folytatását, a teljes interjút a Nők Lapja Gyerek 2017/1. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Szegő András

Fotók: Archív, Dömölky Dániel/Vígszínház