Éppen a Sophie választása című csodafilmről esett szó a beszélgetésünk közben, benne Meryl Streep megrendítő alakításáról, amikor Bánsági Ildikó odafordult Ráckevei Annához, és mintegy mellesleg megjegyezte, hogy az alakításhoz nagyon sokat hozzátett Anna csodálatos szinkronhangja. Anna viszont szerényen, de nagyon határozottan tiltakozni kezdett, mondván, kötve hiszi, hogy olyan jó lehetett volna az ő hangja, hiszen ezt a filmet éppen Ildikó szinkronizálta.

„Tényleg én lettem volna?” „Tényleg te voltál!” „Biztos?” „Persze!” „Én, emlékszem, csak csodáltalak, és gondoltam, hogy de jó is neked!” „Én pedig a te hangodra emlékszem, úgy maradt meg bennem!” Így vitatkozgatott még egy darabig a két remek színésznő, két szívbéli jó barát, akik mellesleg, vagy nem is annyira mellesleg, évtizedek óta egyformán zseniális szinkronhangjai a legnagyobb színésznők egyikének, Meryl Streepnek. Miközben ők erről polemizálnak, nekem eszembe jut egy nagyon megragadó pillanat: a nyolcvanas évek közepén, egy interjú kapcsán jártam Bánsági Ildikónál. Ő valami süteménnyel foglalatoskodott a konyhában, én meg néztem a szobában a televíziót, éppen egy magyar tévéjáték ment, és feltűnt egy lenyűgözően izgalmas, parázsló tekintetű kislány a képernyőn. Ki ez a lány? – kérdeztem izgatottan, Ildikó bepillantott és mondta, nem ismeri, de ő lehet Ráckevei Anna. Aztán ott is ragadt, élénken figyelte az akkor még ifjú tehetséget, mígnem égett illatok kezdtek terjengeni a konyhából… Felidézem a történetet – Anna nagy szemekkel néz rám:

Ráckevei Anna: Komolyan így volt?

Bánsági Ildikó: A legkomolyabban. Akkor láttalak először, és azonnal elbűvöltél!

R. A.: Az a Halottak gyertyafényben című tévéjáték lehetett… Nagyon érdekes munka volt, de nem gondoltam, hogy harminc év távolából majd így kerül szóba… Ez azért különösen érdekes, mert a pályám eleje óta színpadon és filmekben egyaránt nagy hatással voltál rám! Olyannyira, hogy amikor megvalósult az álmom, és eljátszhattam Molnár Ferenc Olympiáját, és azt hittem, hogy fantasztikusan eredeti módon oldottam meg a feladatot, utólag rájöttem, hogy tudat alatt a te korábbi alakításodat igyekeztem le másolni, illetve átformálni a magam alkatára…

B. I.: És ha tudnád, hogy én meg hasonló módon próbáltam, ugyancsak tudat alatt, ahogyan valamikor Ruttkai Évától láttam! És ezen a nyomon haladva visszajuthatunk a darab Vígszínház-béli bemutatójáig is akár. Szerintem szép dolog, hogy egy tradíció mindig újraéled, de közben változik is, hiszen amikor láttalak, egyetlen gesztusban sem éreztem, hogy engem másolnál, annyira eredeti volt az alakításod.

– Ha tradíciókról beszéltek, akkor tökéletesen zavarba jövök, mert én úgy érzem, hogy Streep nem követ semmiféle tradíciót a játékában, sőt nem is teremt tradíciót, mert annyira más, annyira követhetetlen, annyira eredeti.

B. I.: Miközben most beszélgetünk, belül azon derülök, hogy mennyire más a hangszínünk Annával. Míg az enyém karcos és érdes, Annáé olyan, mint a méz. Nem szentimentális, nem édeskés, pusztán hallgatni is gyönyörűség. Különösen amikor Streepet szinkronizálja, olyan finoman, annyi ízléssel használja. Megmondom őszintén, nálunk a szűk családi körben is vannak, akik csalódottak, amikor meghallják, hogy én vagyok a magyar hangja. Rajtam kérik számon, hogy miért nem Anna?

– Ilyenkor mit válaszolsz?

B. I.: Ami az igazság: hogy ezért, vagy azért, de így döntött a szinkronstúdió. Persze előfordult, hogy egyikünk éppen nem ért rá a megadott időpontban, és azért szóltak a másikunknak, vagy akár fordítva is lehetett ilyen. Ezzel nagyjából úgy vagyok, hogy mindenképpen jól járok. Ha Anna csinálja, akkor nagyon tudom élvezni a filmet látva, ha pedig én, akkor nagyon élvezem magát a munkát. Streepet szinkronizálni külön élmény. Habitusban mondjuk közelebb áll hozzám Diane Keaton, és talán lelkileg is közelebb állhatunk egymáshoz…

– Ugyanezt éreztem Monica Vitti és Sophia Loren esetében is…

…

A teljes interjú a Nők Lapja Nyár 2017-es lapszámában olvasható el. A magazin június 14-től kapható az újságosoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Nagy Attila