Gyuri, amióta kijöttél a kórházból, szinte remeteként élsz itt a vidéki házadban: a családot felküldted Pestre, te nemigen fogadsz senkit, a telefont is ritkán veszed föl. Mi ez számodra? Önkéntes száműzetés? Erőpróba? Számvetés?
– Mondanám peckesen, hogy ez mind-mind, ha éppen igaz lenne. De sajnos nem erről van szó. Járni tanulok például. A műtétek után hónapokig nem tudtam, most is csak úgy-ahogy. Próbálgatom, hogyan működik a testem, meg egyáltalán mi az, ami működik.
– De látom, tapasztalom, hogy napról napra jobban vagy!
– Szerintem azt látod, hogy egyre jobban szeretnék lenni! A törekvés, a vágy még erősebb a realitásnál. Az az igazság, hogy vannak jobb meg rosszabb napjaim. Egyszer ilyen, máskor olyan, attól függően, hogy éppen hogy aludtam, vagy milyen az időjárás. Többnyire házon belül nyüzsgök, főzök, mosogatok, vagy amikor elfogyott minden, akkor autóba ülök, és elmegyek vásárolni…
– Valamelyik nap fürödtél is a Balatonban!
– Rövid időre elfeledkeztem arról, hogy beteg vagyok, és belevetettem magam a vízbe. Rám jött az úszhatnék. Bekecmeregtem, és közben észre sem vettem, hogy már túl vagyok a bójákon, bent a mélyben. Meg is ijedtem egy pillanatra: hogyan lehetek ilyen felelőtlen?! Mi van akkor, ha nem bírják a meglehetősen legyengült lábizmaim?
– Neked gyakorlatilag az egész életed ilyen volt! Nemigen mérlegeltél, nemigen mérted fel a reális lehetőségeket, nem nagyon figyelted, hol vannak a bóják! Mindig a mélység vonzott, a kihívás.
– Nem tudom, hogy mi ez bennem. Valahogyan mindig így alakult, mindig úgy éreztem, hogy még valamit meg kéne csinálnom! És ha elkapott a hév, akkor nem tologattam, hanem belevágtam. Nem mérlegeltem, hogy meg tudom-e csinálni, vagy belebukok, értelmes dolog-e, vagy bolondság az egész, az volt az egyetlen fontos, hogy minél hamarabb a végére járjak. Azt nem bírtam elviselni, ha félbe- vagy megoldatlan marad valami.
– Hogy aztán kereshess új problémákat magadnak!
– Ez tételesen nem igaz! Nem én kerestem a betegséget, a betegség talált meg engem! Én csak küzdök ellene, de arra nem számítottam, hogy ennyire cudar, szívós ellenfél lesz, hogy ledöngöl, keresztülmegy rajtam.
– Viszont az fantasztikus, ahogy dacoltál vele, ahogyan kijöttél a kútból, ahogyan újrakezdted…
– De ez nem valami magánszám volt! Sokan segítettek. Testileg is, lelkileg is. Orvosok, nővérek, betegtársak… Sok-sok kedves emberrel találkoztam, amíg a debreceni klinikán feküdtem. Egészen fura élmény volt így, ebben a helyzetben megfigyelni, megismerni embereket… Hatalmas élmény! Rengeteg fontos impulzust kaptam. Együttérzést, hitet, szeretetet, energiákat. Érzelmesebb is lettem…
– Mindig is az voltál, csak valamiért igyekezted eltitkolni.
– Lehet, hogy gyáva voltam? Ezért inkább próbáltam valami hősies pózt felvenni, és azt mutatni.
– Miközben az is igaz, hogy igazi hős voltál. Tán az utolsó.
…
A választ és az interjú folytatását a 2017/39. Nők Lapja hasábjain olvashatjátok el.
Szöveg: Szegő András
Fotó: Szabó Gábor
