Amikor hozzád jöttem, arra gondoltam a tájban gyönyörködve, hogy ez éppen egy művész hétköznapjaihoz illő helyszín. Csend van, nyugalom, a város kevésbé lüktető, mint egy megapolisz, lehet alkotni.

– Igen, ez tényleg így van. A belvárosban van a családomnak egy ingatlana, melyben irodák és üzlethelyiségek vannak, ebben van a műtermem is, ahol nyugodtan festhetek. Most alakítjuk át az egyik öcsémmel egy kreatív stúdióvá, ahol neki és az egyik barátnőmnek is lesz irodája, ő a talent management cégét fogja innen irányítani.

– A szomszéd helyiségben éppen két fiútestvéred dolgozik, kilencen vagytok összesen, ez már tényleg nagycsaládnak számít. Mit jelent ez számodra?

– Maga a város is a családot jelenti számomra, mert itt nőttem fel, és bármikor jó szívvel térek ide vissza. Vác és az egész Dunakanyar meghatározza a gyerekkoromat. A legkisebb testvérem tízéves, 5 fiú és 4 lány van a famíliában; én sosem voltam babázós típus, inkább a magamnak való, sorból kilógó művész kakukktojás. Nem mondhatnám, hogy jó testvérek voltunk, sokat veszekedtünk. Mostanra mégis rájöttem, hogy a család a legnagyobb érték, és biztosan jobb, mint egykének lenni. Megtanultunk alkalmazkodni másokhoz, társaságba beilleszkedni, szüleink az életrevalóságot nevelték belénk.

– Ők mivel foglalkoznak? Örökölted tőlük a művészet szeretetét?

– Az édesanyám egy angyal, remélem, megismered őt, ha megmutatom a családi otthont. Gyerekeket nevelt, saját karrierje ezért nem volt, a hátteret apukám teremtette meg az életünkhöz, ezért mindannyian hálásak lehetünk neki. Édesapám vállalkozó, üzletember, mindig sportolt, és a sport iránti szeretetet nekünk is átadta: kajakoztunk, a fiúk közül többen birkóznak a mai napig versenyszerűen. Ilyen sportos közegben nőttem fel: nagyon szeretek futni, ha lehet, az erdőben vagy a Duna-parton… A természettel való kapcsolatot igénylem, amikor Budapesten éltem, ez hiányzott a mindennapjaimból.

– Hogyan kerültél közel a művészethez?

– Mindig imádtam rajzolni. Már az óvodában fiókokban voltak összegyűjtve a munkáim. Amikor továbbtanulásra került a sor, angol–francia kéttannyelvű gimnáziumba jártam, a rajzolás azonban végig komolyan megmaradt az életemben, tíz-tizenkét éves koromtól kezdtem el igazán képezni magam… A Vác belvárosában álló Vörösházban Garay-Nagy Norbert festőművész-rajztanárhoz jártam tanulni, akivel ma is jó barátok vagyunk, és nyomon követjük egymás pályafutását. Rengeteg anatómiai rajzot és csendéletet készítettem a tanodájában.

– Innen egyenes út vezetett a képzőművészeti tanulmányokhoz…

– Egerbe mentem festő szakra az Eszterházy Károly Főiskolára, az utolsó évet pedig Kolozsváron töltöttem, ez az időszak több szempontból is nagyon tanulságos és izgalmas volt, nem csak szakmai szempontból. Élnek kint barátaink, velük laktam, négy gyerekük volt. Erdély ízes magyar beszédét nagyon szerettem. Számomra ez egy rövid kitekintés volt, utána lehetőségem adódott Bécsben néhány hónapot tölteni egy Artist Residence programban. Nagy hatással voltak rám az idegen helyek, így például Etiópia, ahová édesapám vitt el az egyik öcsémmel. Ott olyan falvakban jártunk, ahol szembesültünk a reménytelen szegénységgel. Lenyűgözött Hongkong, és mélyen hatott rám Japán, a különlegesen letisztult építészet, öltözködés, életmód és gondolkodás, ami azt a kultúrát jellemzi. Nem tudok hosszú időre egy helyen lehorgonyozni, hogy hol lesz a következő állomásom, még én sem tudom. Szeretem megtapasztalni az ismeretlent.

– Van egy híres mestered, Gyémánt László festőművész, akitől sokat tanulhattál. Milyen hatást gyakorolt rád?

– A diploma megszerzése után ismertem meg Lacit, igazi mesteremnek tartom. A technikai tudást jórészt tőle lestem el, láttam, hogy fest, hogyan alakul keze alatt a kép, mi jelentős és fontos… hogy kell például egy portrét megalkotni. Amikor találkoztunk, abban az időben halt meg a felesége, és nagyon nehéz időszakon ment át, nekem is van részem abban, hogy abból a mély depresszióból kikerült.

…

Az interjú a Nők Lapja Enteriőr 2017/2. számában folytatódik. A magazint október 6-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Eszes Andrea

Fotó: Erdélyi Gábor