Erős Levente és Scholtz Krisztina

Mi adta a futárszolgálat ötletét?

Erős Levente: Pár éve egy teherbicikliket alkalmazó futárcéggel vettem részt egy társadalmi innovációkkal foglalkozó inkubátorprogramban, amikor elkezdett foglalkoztatni, hogy milyen más megoldások léteznek a különböző szociális problémákra. Nem sokkal később olvastam egy cikket egy kanadai vállalkozásról, melynek keretein belül akadályoztatott emberek szállítanak csomagokat nap mint nap. Nagyon megtetszett az ötlet, amit később Torontóban járva jobban is megismerhettem. Hazatérve megkerestem Krisztit, hogy valósítsuk meg ugyanezt Magyarországon. Tudtam, ez nem egy helyspecifikus dolog, csupán egy nagyvárosra és jó néhány, hasznos munkára vágyó emberre van szükség hozzá. A futárcéges múltam és Kriszti gyógypedagógus tapasztalata klassz kombinációnak bizonyult. Tavaly tavasszal kezdtünk el dolgozni a projekten, majd bekerültünk az egyik bank inkubációs programjába, év végén pedig elindult a Nagy Lépés Futárszolgálat.

Kikből áll a csapat?

Scholtz Krisztina: A jelenlegi futárjaink között három csökkent munkaképességű van: Károly, aki már a kezdetektől velünk dolgozik, és a lányok, Evelin és Csilla. Mindhármukat partnerünk, a Nem Adom Fel Alapítvány ajánlotta figyelmünkbe, akikkel közösen foglalkoztatjuk őket. Nálunk akkor dolgoznak, amikor épp adódik munka – mostanában elég gyakran. Csilla autista, Károly szintén autista, Asperger-szindrómával, Evelin pedig tíz évvel ezelőtti stroke-ja miatt vált megváltozott munkaképességűvé.

Hogyan zajlik nálatok egy átlagos munkanap?

S.K.: A futárok reggel kilencre érkeznek az irodába, ezután kapnak egy listát az aznapi címekről, ahová hirdetéseket és csomagokat visznek. Mindig megbeszéljük, pontosan mi lesz a teendőjük, majd kiosztom nekik a szórólapokat és a küldeményeket, ők pedig útra kelnek. Általában 5-10 helyre mennek, de előfordult, hogy Károly egy nap 18 helyszínen járt, ezek viszont közel estek egymáshoz. Mindenkinek megvan a maga területe: Csilláé például a XI. és a VIII. kerület, Eveliné többek között az Astoria környéke. Napi négy órát dolgoznak, ez idő alatt folyamatosan tartjuk velük a kapcsolatot telefonon. Károly néha olyan lelkes, hogy addig nem megy haza, míg nem végzett minden feladatával, hiába mondom neki, hogy letelt a munkaideje.

A Nagy Lépés Futárszolgálat csapata – Balról jobbra, hátsó sor: Károly és Evelin futárok, Erős Levente alapító; első sor: Scholtz Krisztina alapító, Csilla futár

Milyen képességekre van szükség ehhez a munkához?

S.K.: Elengedhetetlen, hogy a futárok ismerjék a várost és könnyen tudjanak tájékozódni. Habár van, amelyiküknek minden utca ott van a fejében, nem árt, ha megfelelően kezelik az okostelefont, ha esetleg ismeretlen címmel találkoznának. Fontos még a jó fizikai erőnlét, hogy elbírják a nehezebb csomagokat is, ahogyan monotóniatűrésre is szükség van, mert hetente ugyanazokra a címekre visznek szórólapokat. Ezt más unalmasnak találná, rajtuk viszont azt látom, élvezik, és ad nekik egyfajta biztonságérzetet. Ezen kívül legyen jó kommunikációs- és problémamegoldó készségük. Előfordul, hogy egy helyen azzal fogadják őket, nem rakhatják ki a hirdetéseket, mert az épp akkor dolgozó pultos nem kapott erről információt, ezért ilyenkor meg kell győzniük róla, hogy szoktak hozzájuk szórólapokat vinni.

Hogyan készítitek fel a futárokat az ehhez hasonló problémás helyzetekre?

S.K.: Amikor elkezdtek nálunk dolgozni, a munkájuk egy betanítási folyamattal indult. Pár napig egy gyógypedagógus kollégámmal elkísértük őket a megrendelőkhöz, hogy lássuk, milyen szituációk jelentenek nekik gondot, és megbeszéltük, az adott esetben mi a teendő. Később pedig tréninget tartottunk a kevésbé helyzetfüggő dolgokról, például hogy hogyan használják a Google Térképet.

Károly rendszerint gyalog, Evelin és Csilla tömegközlekedési eszközökkel járják a várost. Mi ennek az oka?

E.L.: Szeretnénk, hogy minél több megváltozott munkaképességűvel találkozzanak az emberek az utcán, közelebb hozva egymáshoz ezt a két világot, már ha létezik egyáltalán két világ. Sok, számukra fenntartott védett munkahelyen beültetik őket egy szobába, de miért kellene az egész napot a négy fal közt tölteniük?! Nem mindegyikük érzi jól magát ilyen környezetben, Károly például korábban egy raktárban dolgozott, és ki sem látott a dobozok mögül, ki nem állhatta. Menjenek ki az utcára, sétáljanak, lépjenek kapcsolatba emberekkel, ismerkedjenek!

Mennyire általános ez a fajta gondolkodásmód a magyar munkaerőpiacon?

E.L.: A hazai helyzet elég vegyes. Tudni kell, hogy a munkáltatóknak törvényi kötelezettségük, hogy minden huszadik ember után felvegyenek egy megváltozott munkaképességűt. Sok cég csak azért tesz ennek eleget, hogy ne kelljen büntetést fizetnie, az alkalmazottnak pedig jóformán semmi dolga. Előremutatóbbnak tartom, ha a csökkent munkaképességű emberek valamilyen aktív, kétkezi munkát végeznek, akár egy farmon, akár egy építkezésen – erre is van itthon példa.

S.K.: Ugyanezt tapasztalom én is. Gyógypedagógusként főleg értelmi akadályozott felnőttekkel foglalkozom, akik nem kapnak a munkahelyükön érdemleges feladatot, és nincsenek kellőképpen megbecsülve. Ezért mi olyan munkahelyet akartunk létrehozni, ahol mindenki teljes értékű, cselekvőképes alanynak érezheti magát, aki hasznos tagja a társadalomnak. Problémát jelent még, hogy alacsonyabb fizetést kapnak, mint ép kollégáik, ami megnehezíti, hogy később saját lábra álljanak. Norvégia ebben remek példa, ahol nemcsak anyagi, de hozzáállásbeli különbségek is vannak. Ott a kezdetektől fogva önállóságra nevelik a fogyatékossággal élőket, és teljesen természetes, hogy azok huszonévesként különköltöznek a családjuktól. Nálunk ezzel szemben a szülők akkor szembesülnek ezzel a kérdéssel, mikor a gyerekeik már felnőttek. Sokan ilyenkor megpróbálnak nekik állást találni – engem is több szülő megkeresett már –, én viszont annak örülnék, ha a leendő munkavállaló adná be a jelentkezését, igenis ő tegye meg az első lépést! A három futárunk is egyedül érkezett az állásinterjúra.

A megrendelőitek részéről mit tapasztaltatok?

E.L.: A legtöbben teljesen meg vannak velünk elégedve, viszont akadtak, akik aggódtak a szolgáltatás minőségéért, vagy épp adtak ugyan egy kisebb megrendelést, de érezhető volt, hogy nem vesznek minket komolyan. Pedig a srácok ugyanazt tudják megtenni gyalog, mint egy kerékpáros futár, sőt: ha egy bringásnak nem nyitnak ajtót, mert valamiért nincs ott a címzett, akkor ő teker is tovább, ezzel szemben a mi futárjaink telefonon egyeztetnek időpontot a megrendelővel, és meg is várják, míg az megérkezik.

Hogyan jellemeznétek a Csillával, Evelinnel és Károllyal való kapcsolatotokat?

S.K.: Bár még csak pár hónapja dolgozunk együtt, igen hamar kialakult köztünk egy bizalmas viszony, ami jelzi, milyen rugalmasak. Fontosnak tartom, hogy minél jobban megismerjük egymást, ezért azt tervezzük, háromhavonta csinálunk valamilyen közös programot; legutóbb karácsonykor ültünk be egy kávézóba beszélgetni.

E.L.: Mind a hárman különböző egyéniségek: Evelin az örök vidám, Csilla csendes, elemző típus, Károlynak viszont be nem áll a szája, imád sztorizni. Vele a legszorosabb a kapcsolatom: gyakran ugratjuk egymást, máskor pedig agyba-főbe dicsér, amit nem vagyok rest viszonozni. Ezzel erősítjük a másikat.

Kriszti és Károly, aki úgy érzi, futárként megtalálta élete értelmét

Mi a következő nagy lépés?

E.L.: A napokban Kriszti barátja elkészítette a logónkat, ezt fogják viselni a srácok a munkaruhájukon, amit egy-két héten belül meg is kapnak. A hosszú távú terveink közt pedig a vidéki terjeszkedés szerepel minimum 30, de inkább 50-100 futárral. Vonattal legalább olyan gyorsan egy másik városba érnek, mintha autóval utaznának, ráadásul nem kell számolni a benzinköltséggel, ami abszolút versenyképessé tesz minket. Csillának már volt is egy ilyen megbízása, Dunakeszire kézbesített csomagot. Ha sikerül kiépítenünk egy stabil belföldi hálózatot, más országokat is megcélzunk.

Addig viszont még vár rátok egy megmérettetés…

E.L.: Igen, ugyanis jelöltek minket a nemzetközi SozialMarie díjra, amit a Bécs 300 km-es környezetében megvalósuló 15 legjobb társadalmi innovációs ötletért ítélnek oda. A május 1-jei bécsi díjátadón kiderül, hogy a Nagy Lépés Futárszolgálat is köztük van-e. A nyertesek jelentős pénzösszegben részesülnek, de a nagyobb ismertség a győzelem legfőbb előnye. Örülnék, ha ez az ismertség nemcsak pár napig tartana, hanem az emberek felismernék ennek a projektnek a fontosságát, és még több állandó megrendelőnk lenne!

Önkéntes alapon vezetitek a futárszolgálatot. Mi az, ami motivál titeket?

E.L.: Már korábban is vállaltam önkéntes munkát, akkor drogfüggőkkel foglalkoztam – van bennem egy rejtett hobbiszociológus.  Számomra az a legizgalmasabb ebben a projektben, hogy az üzleti világ eszközeivel egyszerre tudunk választ adni a munkaerőpiac problémáira és egy társadalmi kérdésre is.

S.K.: Az akadályozott felnőtteknek, akikkel foglalkozom, munkába állva elképesztően megnőtt az önbizalma, emellett azóta jobban boldogulnak a hétköznapok során – ez az, ami hajt engem. A változást már Csillán, Evelinen és Károlyon is látom: magabiztosabbak most, mint pár hónappal ezelőtt, és sokat jelent számukra a futárszolgálat. Ebben Károly anyukája is megerősített, mikor elmesélte: fia reggelente boldogan indul dolgozni.

Szöveg és fotók: Fekete Fanni