Kristóf, miért kezdett el érdekelni ez a téma?

Deák Kristóf: Olvastam egy cikket egy létező kamerarendszerről, ami képes felismerni az emberi szándékot, és ez gondolkodóba ejtett: ha egy gép már ma mindezt el tudja végezni, rengetegen veszíthetik el az állásukat, akik eddig ezt a munkát végezték. Ráadásul előtte nekik kell betanítaniuk az MI-t (mesterséges intelligencia –  a szerk.), ami furcsa paradoxonhoz vezet, minél jobban végzik ugyanis a munkájukat, annál hamarabb bocsátják el őket. Ninával elkezdtünk ötletelni rajta, hogyan tudna két 21. századi luddita visszavágni ennek a rendszernek, ami így kitolt velük.

Nina Kov: A világ jelenlegi vezetői még nem találtak erre a problémára megoldást, ezért igyekeznek inkább másra terelni a szót. Úgy éreztük, hogy muszáj beszélnünk róla, és megoldásokat keresni rá.

Vica és Áron nagyon leleményes módon jár túl a mesterséges intelligencia eszén, amihez több százan sietnek a segítségükre. Szerintetek a valóságban is szükség van összefogásra a technológia újabb vívmányai ellen?

D. K.: Nem az ellen, hanem az emberségünk, az empátia megőrzéséért kell fellépni, és hogy ezek az újítások ne fokozzák még jobban a már meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket, hanem segítséget nyújtsanak a legelesettebbeknek, jobbá tegyék a világot.

N. K.: Szerintem minden technológiai fejlődésnek lehet jó és rossz oldala attól függően, mire használják. Az embereket ez alapján két ellentétes táborra lehet osztani: akik imádják és akik félnek tőle. Ezen felül kell kerekedni és egyszerűen csak használni, ahogyan Áron is teszi a filmben, aki nem egy IT szakértő, mégis megtalálja a módját, hogy a saját szintjén kezdjen vele valamit. Ehhez mindenki számára elérhetővé, tanulhatóvá és használhatóvá kell tenni, különben kisajátítja egy szűk, hatalommal bíró réteg.

Engem nagyon megragadott az a jelenet, amikor Áron felfigyel egy robotjelmezbe bújt kisfiúra. Mit akartatok üzenni ezzel?

D. K.: Miután Áron szembesült vele, hogy veszélyben forog az állása, kapnia kellett még egy lökést a külvilágból, ami megerősíti abban, hogy milyen furcsa helyzetbe került.

N. K.: És rádöbbenti, nemcsak róla van szó, hanem a következő generációról is.

Szerintetek mikorra válhat valósággá, hogy tömegek veszítik el az állásukat a gépek térhódítása miatt?

N. K.: Holnap!

D. K.: A folyamat már elkezdődött, gondoljunk csak az önkiszolgáló pénztárakra vagy az önvezető autókra. Ezeknek a járműveknek főleg a balesetei kapnak publicitást, de a nagy számok törvényét figyelembe véve láthatjuk, már most biztonságosabban vezetnek, mint az ember, ennélfogva úgy vélem, nem fog sokáig tartani a váltás: 5-10 éven belül az autó- vagy kamionvezetés is az MI feladatköre lesz, ami nagyon sok ember megélhetését fogja érinteni. De a diplomát igénylő szektorok is változás előtt állnak: rengeteg intézményben már üzembe léptek a vállalatirányítási szoftverek, amik pár év múlva jobb döntést fognak hozni, mint az ott dolgozó jogászok, könyvelők, középvezetők – rájuk szintén nem lesz szükség ezután.

Hogyan lehet lelkileg feldolgozni, hogy a mesterséges intelligencia okosabb és hasznosabb nálunk?

D. K.: Ez a legérdekesebb kérdés, ami sokakban indulatokat szül. Emlékszem, egyszer egy pénztáros dühösen kapta ki a kezemből a bankkártyát, hogy ne húzzam le a kasszánál, majd ő megcsinálja. Hasonlóan érezhették magukat a ludditák is, amikor megjelent a gépi szövőszék. A megszülető ipar gépiesítette az embert, monoton munkavégzést igényelve tőle, később pedig lecserélte gépekre, amik ugyanazt a feladatot végezték, csak jóval hatékonyabban. Mindenekelőtt azt kell megnézni, ma melyek azok a munkakörök, amikből kezd eltűnni az emberi tényező, és amiknél kevésbé hangsúlyos a kreativitás és a kapcsolatteremtés – a Világgazdasági Fórum listázta a legveszélyeztetettebbeket –, és idejében váltani. Akit pedig váratlan csapásként ér, hogy egy gép átvette a helyét, az egy dolgon tud változtatni, mégpedig saját magán és a hozzáállásán. Új képességeket kell elsajátítania, fejlesztenie kell magát. Kétféle ember létezik: aki tart a változástól, és aki nem fél tőle, hanem a javára fordítja. Mivel változás mindig lesz, az emberi társadalom feladata, hogy az előbbieknek segítséget nyújtson abban, hogyan legyenek rugalmasabbak, és hogy megtanulják élvezni az új dolgokat.

Hogy zajlott a forgatás?

D. K.: Az első három napon a kétszáz önkéntesünk jeleneteit rögzítettük Kelenföldön és a Keleti pályaudvaron, amit egy hathetes próba előzött meg. A filmben mókás koreográfiákat adnak elő. Nem semmi volt ezeket begyakorolni, ahogyan az is már-már katonai fegyelmet igénylő feladatot jelentett, hogy ilyen rövid idő alatt felvegyük a megtanult mozdulatokat, de remek partnernek bizonyultak ebben. Ezután következtek a belső jelenetek, majd a vágás, ami nagyon fontos számomra, mert minden ekkor nyeri el a nálam végső formáját. A film vágója korábbi mesterem, Csillag Manó volt, akivel a Mindenkin is együtt dolgoztam. Izgalmas és újfajta feladat volt a filmben feltűnő több ezer ember mozgásának lekövetése. Eleinte kézi utómunkával akartuk ezt elvégezni, de az nagyon hosszadalmas lett volna, ezért más megoldás után néztünk. Nina korábban együtt dolgozott a XorXor nevű magyar csapattal, akik vizuális művészeti célokra fejlesztenek szoftvereket. Felkértük őket, hogy hozzanak létre egy mesterséges intelligencia alapú rendszert, ami jelentősen meggyorsította a folyamatokat – és ironikus módon emberi munkaerőt spóroltunk ezzel…

Melyek voltak számotokra a forgatás legemlékezetesebb pillanatai?

N. K.: A film kulcsjelenetében kétszáz ember mozog egyszerre, akiknek én tanítottam be a koreográfiát. Fantasztikus érzés, hogy a sok önkéntes vállalta, heteken át a próbákra és a forgatásra szánja a hétvégéit. A próbák igazi közösségi élménnyé váltak, és a munka végére az volt az érzésem, mindannyiukat személyesen ismerem. Volt, aki jelezte, hogy nagyon fog neki hiányozni a tánc és szívesen folytatná, másnak pedig sikerült lefogynia.

D. K.: A forgatások végeztével ráadásul húszan visszajöttek a hangstúdióba is, ahol felvettük a film végén hallható zenét.

Hogyhogy önkénteseket és nem táncosokat választottatok az említett jelenethez?

N. K.: Kristófnak az volt a kérése, hogy hétköznapi emberek legyenek, mert nem az volt a cél, hogy profi módon adják elő a koreográfiát. Ami nem is kifejezetten tánc, hanem hétköznapi mozdulatok sora egy kis csavarral.

D. K.: Egy táncosnak nem lett volna olyan nagy élvezet a munka, így viszont végighülyéskedtük a forgatást.

Nina, mi alapján építetted fel a koreográfiát?

N. K.: Drónkoreográfus vagyok, és bár a filmben nem használtunk drónokat, a mozdulatokat úgy próbáltam kialakítani, mintha egy gép szemével nézném. Engem nagyon izgat, hogyan látnak minket a gépek – teljesen másképp, mint mi. A koreográfia ezért olyan lett, mint egy izgalmas meccs: egyik oldalon az ember játékossága, a másikon a gép kiképzett szeme.

Mindössze heten vagytok a világon, akik drónkoreográfiával foglalkoznak. Miért kezdett vonzani ez a pálya?

N. K.: Egy drón 3D-ben is tud mozogni a levegőben, amit koreográfusként csodálatos dolognak tartok. Ennél is jobban érdekel az ember és a gép közti kapcsolat, ahogyan kommunikálnak egymással. Adott egy nagyon agilis és mozgékony robot, melynek az esztétikáját a technológia lehetőségei határozzák meg, emiatt az mindig változó. Van egyfajta, számunkra idegen jellege, amivel konfrontálódva rávetítjük félelmeinket, reményeinket, képzelőerőnket, egyszóval kihozza belőlünk az emberi oldalunkat és megismerszik, kik vagyunk valójában.

A két biztonsági szakembert Szabó Irén és Rétfalvi Tamás kelti életre. Mivel győztek meg titeket, hogy ők a legalkalmasabbak a feladatra?

D. K.: Áron karaktere sánta, volt az életében egy törés, ami miatt fel kellett adnia minden mozgással kapcsolatos álmát. Egész napját egy monitorszobában ülve tölti, ahol nincs lehetősége kibontakoztatni mozgáskultúráját, pedig nagyon jó érzékű, ami ki is derül a filmből. Olyan színészre volt szükségem, akin vigyázzülésben is látszik, hogy erős a testtudata, és a táncos múlttal rendelkező Tamásra ez igaz. Tökéletesen hozta az átlagos srácot, akinek kedvességével, bumfordiságával bármelyikünk tud azonosulni. A másik főszereplő, Irén pedig harsány és szórakoztató jelenség, teljesen levett minket a lábunkról, amikor a castingon mindent beleadva vicces táncba kezdett. Nem egy fellegek felett járó díva, hanem olyan lány, aki a haverod lehetne.

Kik azok a rendezők, akik inspirációt nyújtottak A legjobb játékhoz?

D. K.: Azokat az alkotásokat szeretem, amelyekben hangsúlyos szerepet kapnak a csavaros megoldások, és amiket megnézve azt érzem, az élet szép, és az emberek képesek valami igazán jóra, ha összefognak, és jobban odafigyelnek egymásra. Billy Wilder és Buster Keaton filmjeiben mindig győzedelmeskedik a kreativitás, ami kihúzza a csávából a főszereplőket. Mindkettőnkre nagy hatással volt a Validation című rövidfilm, ami iszonyú jó stílusban és ritmussal egy parkolóőr történetét meséli el, aki megismer egy örökké komor lányt, és eltökéli, hogy megmosolyogtatja. Sokat tanultunk Jacques Tatitól, aki szereti meglátni a koreográfiát az olyan hétköznapi mozgásokban, mint a városban siető emberek lépése vagy az autók hömpölygése. Michel Gondry, Spike Jonze, Edgar Wright filmjeiben ugyancsak fontos a mozgás és a ritmus.

A munkátok során drónokat és mesterséges intelligenciát használtok. A hétköznapi életetekben milyen szerepet tölt be a technológia?

D. K.: Mi az a generáció vagyunk, akiknek a gyermekévei még mentesek voltak mindenféle elektronikai eszköztől, kamaszkorunkban kezdődött a változás. Pestszentlőrincen például, ahol felnőttem, 1993-ban vezették be a vonalas telefont, nem telt el azonban tíz év, és már volt mobilom. Mivel tudjuk, milyen volt az élet technológia nélkül, ezért nagyon értékeljük azt a sok jót, amit hozott. Ahogy mindenkivel, úgy velem is megesik, hogy órákat töltök a Facebookon, de azért az óvatosság is megvan bennem. Igyekszem megtalálni az elzárkózás és a túlzott használat közti egyensúlyt.

N. K.: Én is látom a technológia dehumanizáló hatását. Egy korábbi munkahelyemen például a főnököm mellettem ült, mégis Skype-on kommunikált velem, ezért nekem majdhogynem luxus, hogy most egy asztalnál ülve, egymás szemébe nézve beszélgetünk. Nagy felelősségünk van abban, hogy megőrizzük az empátiát, ami a jövőben az egyik legfontosabb értékké fog válni. Legyen ez a menő és ne a facebookozás!

Korábban a Mindenkin, Nina Copter nevű produkcióján és Kristóf Eszméletlen című sorozatán is együtt dolgoztatok. Hogyan választjátok szét a munkát és a magánéletet?

D. K.: Ezen még dolgozunk. Nehéz feladat, de egyre jobban kezdünk felnőni hozzá. Törekszünk rá, hogy az otthoni életünk ne csak arról szóljon, hogy az aktuális projektjeinkről beszélgetünk, de ha egyikünk belefog valamibe, a másikunk is ugyanolyan izgatottá válik.

A legjobb játékot legközelebb augusztusban láthatja a magyar közönség az RTL Klub műsorán.

Szöveg: Fekete Fanni

Fotók: A legjobb játék/Kallos Bea