– Reggel kilenc óra van, a dolgozó nők többsége most kezdi a munkanapját, ehhez képest te már végeztél is mára a Mokkában. Kisgyerekes anyaként mennyire szerencsés számodra ez az időbeosztás?

– Négykor kell kelnem, ami nem kellemes, de ezt is meg lehet szokni, én legalábbis már egyáltalán nem érzem terhesnek. Igyekszem mindennek a pozitív oldalát nézni, például, hogy így legalább láthatom reggelenként a napfelkeltét. Egyébként is, a kisfiammal még mindig abban a szakaszban járunk, hogy sokszor virrasztok mellette, Zénó még nem mindig alussza át az éjszakákat, úgyhogy a nem alvásban van rutinom. Az pedig, hogy a tévés munkámnak reggel kilencre vége van, kimondottan jó, mert előttem áll az egész nap. Egy félórát azért muszáj mindig kilopnom belőle, amikor lefekszem aludni, de egyébként így nyugodtan el tudok menni napközben edzeni, délután négykor pedig indul az anyuka üzemmód, amikor jön a játszótér, a biciklizés és a legózás, ebben a sorrendben, este kilencig. Óvodába heti két nap én viszem őt, a többi napon a férjem.

– Igaz, hogy gyereknevelési könyved jelenik meg hamarosan?

– Nem nevezném gyereknevelési könyvnek, inkább a gyerekszülés utáni három év történetének. Van egy La Mome nevű blogom két barátnőmmel, s az itt született bejegyzések egyfajta összegzése maga a könyv, ami május végén jelenik meg.

– Miért kezdtél blogot írni?

– Amikor kisbabát vártam, a vége felé már egyre több olyan kérdés fogalmazódott meg bennem, amire nem találtam a választ. Egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzet, ezért hoztam létre a Facebookon egy csoportot, hogy segítséget kérjek a nálam tapasztaltabbaktól, s ebből nőtte ki magát a blog. Terápiajelleggel kezdtem virtuális papírra vetni a felmerülő helyzeteket, kiírtam magamból az érzéseimet és a tapasztalataimat.

– Amikor könyv formájában végigolvastad a bejegyzéseidet, jutottál ezek alapján valami konklúzióra a gyerekneveléssel kapcsolatban? Mondjuk, hogy mi lenne az az egy tanács, amit bárcsak megkaptál volna az előtt, hogy gyereked született?

– Vannak olyan részek a könyvben, amiket a mai napig nem tudtam még újraolvasni, mert attól tartok, túlságosan felkavarnának. Azokat a bejegyzéseket például, amelyeket a szülés utáni depressziómról írtam. Ezeket azóta nem olvastam el, hogy megírtam őket.

– Mennyivel később tudtál a problémádról a nyilvánosság előtt beszélni?

– Két évnek kellett eltelnie hozzá, hogy le tudjam írni a mondatokat arról az időszakról. Az egyik barátnőm, akivel közösen írjuk a blogot, éppen a napokban kérdezte, nem akarok-e ezekből kihúzni a könyvből, vagy átírni őket, mert annyira erős mondatok vannak benne. De mondtam, hogy nem, ha egyszer így születtek meg, akkor így hagyom őket.

– Utólag milyen magyarázatot találtál a szülés utáni depressziódra?

– Túl könnyedén vettem a szülést és a gyerekvállalást, azt gondoltam, ez is olyan dolog lesz, amit minden nehézség nélkül, simán megugrok. Azt hittem, nem kell hozzá különösebb tudás vagy tapasztalat, hiszen minden nő átesik rajta, szóval túlságosan félvállról vettem az egészet. Ezért kaptam az élettől ezt a pofont, hogy megértsem, nem adják ezt azért olyan könnyen. Nehéz időszaka volt ez az életemnek, de sokat tanultam belőle, és fejlődtem. Úgy tűnik, szükség volt a kezdeti nehézségekre, hogy később teljes szívvel át tudjam adni magam az anyaságnak.

…

A teljes interjút a Nők Lapja Gyerek 2018/1. számában olvashatjátok el. A magazint május 23-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Pejkó Gergő