– Hogyan találja ki egy mese mondanivalóját?

– Soha nem keresem a mondanivalót, a legtöbb mesémben mégis ott van, de ez nem tudatos. Nálam nincs pedagógiai cél, én csak fontos emberi dolgokról mesélek. Persze kell hozzá konfliktus, hiszen az emberi élet tele van konfliktusokkal, akár pici, akár nagyon öreg az ember.

– Milyen sorrendben hívta életre a figuráit? Hogy születtek?

– Először a hasfelvágós Boribon született a semmiből. Nem akartam én gyerekíró lenni, a színház érdekelt, és a bábszínház. Aztán egy este egyedül voltam otthon, unatkoztam. Rajzolgattam, írogattam, és született egy mese. Ez volt a Boribon, a játékmackó. Ebből indult az egész meseírói pályám. Édesapám megnézte, és azt mondta: jó, vidd be a Mórába! Én persze szívrohamot kaptam, mert nem hittem, hogy ez érdekelhet egy kiadót.

– Akkor tizenhét éves volt. Ennyire hitt önben az édesapja?

– Úgy tűnt, mert végül ő vitte be. Persze nem hitték el, hogy én vagyok az elkövető, ezért behívtak, kérték, rajzoljak ott, előtelőttük. Hát rajzoltam. Végül elhitték, hogy én vagyok a szerző. A Móra Kiadóban okosan, körültekintően jártak el akkoriban. Biztosak akartak lenni abban, ez nem egy ifjúkori eltévelyedés. Meggyőztem őket. Nálunk ötvenötben még nem volt divatban az egy kép, egy mondat stílusú mese. Elkészülhetett a Boribon, a játékmackó, a Laci és az oroszlán, és végül A csúnya kislány. Ez volt az első három nagy mesekönyv. Azért mondom őket nagynak, mert ezeknek nincs elő- és utóéletük. A sorozatok – Boribon és Annipanni, a Kippkopp mesék, a Felelgetős könyvek és a Kockásfülű nyúl – később születtek.

– Előttük azért volt kis kitérő a bábszínházban.

– Igen rövid ideig, mert hamar kiderült, nem vagyok jó bábszínész.

– Ez hogy derült ki?

– Úgy, hogy behívott az igazgató, és azt mondta: tudja, hogy maga nem jó színész? És én nevetve azt válaszoltam, tudom.

– Nem volt fájdalmas otthagyni a színházat?

– Nem, mert tudtam, másban jobb lehetek. Négy évig színészkedtem, tanulságnak csodás volt. Megismerni a színház belső világát, részt venni egy produkcióban, annak nélkülözhetetlen tagjává válni, ez csoda! Ezt nem lehet elmesélni, ezt át kellett élni.

– Aztán jött a nagy váltás.

– Hatvanháromban kiléptem a színházból, férjhez mentem, és attól kezdve eldőlt a sorsom: az írásnak és a rajzolásnak szenteltem minden energiámat. Írtam mesét, bábjátékot, képregényt, filmforgatókönyvet, fölsorolni is nehéz lenne, mi mindent.

– Hisz abban, hogy az ember sorsa egy meghatározott vágányon halad? Hogy vannak elkerülhetetlen életutak?

– Hiszek. Nekem ezt kellett csinálni, ezt adta ajándékba a Teremtő. Ünnepeltek, szerették a meséimet. És szeretik ma is. Természetesen magánéleti gondok, pénzügyi nehézségek bőven akadtak az én életemben is.

…

A teljes interjút a Nők Lapja Gyerek 2018/1. lapszámában olvashatjátok el. A magazin május 23-tól kapható az újságosoknál!

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Falus Kriszta