Magyar viszonylatban egyedülálló kezdeményezés a tiéd. Mi adta az ötletet a Csendes órához?

A Facebookon olvastam egy bejegyzést arról, hogy egy külföldi áruház kijelölt egy órát, amikor kizárólag autista vevők vásárolhatnak az üzletben. Rögtön arra gondoltam, ilyet nekünk is kellene csinálnunk, és átküldtem a cikket a gyerekkönyvtárosunknak, Varga Lillának. Minden ötletemről kikérem a véleményét, mert visszahúz a földre, ha valamiről úgy látja, nehezen tudnánk kivitelezni, de ez oda-vissza igaz.

Most is voltak akadályok?

Mivel nyitvatartási időn túl tartózkodnak a könyvtárban emberek, ha bármi történik, minket terhel a felelősség, ezért engedélyt kellett kérnem a Szabó Ervin főigazgatójától, de ő elsőre rábólintott.

Míg egy szupermarketben folyamatosan szól a zene és kétpercenként a kasszához szólítanak egy pénztárost, addig egy könyvtár általában a nyugalom színhelye. Mi az, ami zavaró lehet itt egy autista számára?

Kevés ilyen van és a legtöbb talán fel sem tűnne másnak: a vonalkódolvasó csipogása, a biztonsági kapu és a légkondi hangja vagy a kézműves- és baba-mama foglalkozásokkal járó zsivaj mind felzaklathatja őket. A Csendes óra során viszont rajtuk kívül csak két könyvtáros van a könyvtárban, így semmi sem vonhatja el a figyelmüket a kötetek válogatásáról.

Hogyan fogadták az érintettek a rendkívüli nyitva tartást?

Mielőtt megtartottuk az első ilyen órát, kikértem egy autista fiú édesanyjának a véleményét, aki pozitívan fogadta a megkeresésemet és több, autisták szüleiből álló internetes csoportban is megosztotta az eseményt. A Facebookon keresztül sok ezer emberhez eljutott a kezdeményezés híre, rengetegen lájkolták, ennek ellenére májusban még senki sem jött el. A következő, június végi alkalomra viszont már ellátogatott egy anyuka a hat év körüli kisfiával, és mindketten nagyon jól érezték magukat. A kisfiú élvezettel válogatott a diafilmek közül, ahogyan a könyvtárunk óriási dobókockája is elnyerte a tetszését: megbeszélték, ahányast dob vele, annyi könyvet választhat. Az anyukának pedig könnyebbséget jelentett, hogy nem kellett arra figyelnie, valami megzavarja a gyerekét. Kicsit beszélgettünk és elmondta, akinek sérült babája születik, annak hamar elengedik a kezét, és nem kap segítséget, egyedül a többi szülőbe kapaszkodhat.

Vagy épp a Szabó Ervin Könyvtár munkatársaiba. Honnan az autizmus iránti elkötelezettséged?

Nem vagyok érintett és a téma szakértője sem, egyszerűen csak jó ügynek tartom. A könyvtár háromig van nyitva, de a munkaidőnk négyig tart, s ha már itt vagyunk, akkor miért is ne fogadhatnánk zárás után az autistákat?

Hány olvasótokról tudod, hogy autista?

Ha az érintett vagy annak hozzátartozója nem jelzi, nem derül ki számunkra, így hát nem lehetek benne biztos, a Csendes órán kívül találkoztam-e már ilyen olvasóval. Az említett kisfiúról sem mondtam volna meg, hogy autista. Lehet, hogy más elevennek nevezné, mert mindenhez hozzáért és arrébb akarta tolni a könyvszállító kocsit, ezért az anyukája végig a kezét fogta, de a mostani gyerekekről elmondható, hogy mozgékonyabbak. Viszont olyan csendben nézelődött, hogy fel sem tűnt, még a könyvtárban vannak, csak amikor egy óra elteltével odaléptek a pulthoz.

Milyen a kapcsolatod a könyvtár olvasóival?

Nem annyira szoros, de van, akivel sokat beszélgetek így képben vagyok vele, éppen hol tart az élete, vagy hogy milyen az ízlése, így ahhoz igazodva tudok neki könyveket ajánlani. De bárki tér be a könyvtárba, legyen az sérült vagy ép, állok rendelkezésére. Senkivel sem akarok másképp viselkedni, egy autista is ugyanolyan ember, mint mi.

Az egyenlő bánásmód viszont nem mindenki számára evidens. Hogyan lehetne elfogadóbbá tenni az olvasókat a fogyatékossággal élők iránt?

Talán előadásokkal és találkozókkal: egy másik könyvtárban például olyan beszélgetést tartottak, ahol minden ép emberrel egy látássérült ült szemben, lehetőséget teremtve az ismerkedésre. Habár aki kevésbé nyitott, az nem jön el az ilyen rendezvényekre, aki pedig eleve érzékenyebb, azt már hova érzékenyítsük?

A Csendes óra keretén belül azonban nincs alkalom épek és autisták találkozására.

A keddi alkalmakat valóban kizárólag utóbbiaknak tartjuk fenn, de ők nyitvatartási időben is jöhetnek. Az autista gyerekek szüleire, felnőttek esetében pedig a kísérőikre van bízva, hogy élnek-e a lehetőséggel, hiszen ők tudják legjobban, mi az, amit kellemetlenségként élnének meg, vagy hogy be tudnának-e illeszkedni nagyobb közösségbe, mint például a kézműves csoport.

A külföldi példa esetén az ép vásárlók körében is felmerült az igény egy kósza csendes órára. Mi a helyzet a könyvtár többi olvasójával?

Aki egy kis egyedüllétre vágyik, az félrevonulhat a Folyóiratolvasóba vagy az újonnan megnyitott helyiségünkbe, a fiatalok pedig a Kikötő nevű részlegünkbe. Nemrég hirdettünk egy pályázatot kamaszoknak és huszonéveseknek, hogy tervezzék meg a helyiség berendezését, így most a nagyobb fantáziával megáldott olvasók kedvükre alakíthatják.

Úgy sejtem, ötletek terén nem vehetik fel veled a versenyt.

Mindig igyekszem valami újjal előállni, pár éve például kialakítottunk a könyvtárban egy kis konyhakertet – magam is paradicsomot, paprikát termelek az erkélyemen – de említhetném a februárban indított könyvklubunkat is. Kollégáimmal intézményünk közösségi oldalán keresztül is próbálunk minél több olvasót megszólítani, vicces képeket, videókat készítünk és osztunk meg, legutóbb például a könyvtár plüssmackóit tereltük össze egy fotó erejéig, az országban végigsöprő medvelázra reflektálva – a posztot több mint 13 ezren látták.

Mi a következő terved?

Ha lesz rá igény, kézműves foglalkozásokat is fogunk a keddi délutánok idején tartani. Előtte viszont ki kell tapasztalnunk, mi az a létszám, ami még ideális, illetve hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz az autista olvasók, mert előfordulhat, hogy két gyerek nem ért szót egymással és szerencsésebb elkerülni a találkozást. Épp ezért tervben van, hogy sűrűbbé válnak a Csendes órák és akár minden héten hosszított nyitva tartáson fogadjuk az autistákat.

Szöveg és fotó: Fekete Fanni