– Már megszoktuk, hogy ami a szíveden, az a szádon. A telefonban például azt mondtad: „Tele van a hócipőm ezzel a sok interjúval.” Akkor mégis miért vállaltad el?

– Mert képtelen vagyok nemet mondani. Bár már tanulom, a bulvárt például elutasítottam volna. De a Nők Lapja manapság az egyetlen igényes hetilap, ezért is egyeztem bele a cikkbe. Meg az is benne van, hogy nem szeretném, ha azt gondolnák rólam, bunkó, nagyképű csávó vagyok.

– Szóval szeretnéd, hogyha szeretnének. Miért vagy ilyen megfelelni vágyó és szeretetéhes?

– Tudom, ilyenkor a szeretethiányos gyerekkort szokták felhánytorgatni, csakhogy nekem nagyon klassz gyerekkor jutott osztályrészül. Nem is kívánhattam volna jobb családot magamnak. Nem voltunk ugyan gazdagok, azt a pedálos kisautót, amibe bele lehet ülni, például soha nem kaptam meg, helyette viszont apám elvitt magával vadászni, és én ettől a mennyekben éreztem magam. Ma is nagyon szeretek menni, élményeket gyűjteni. A pénz se rossz, de egy gyereknek az élmények többet jelentenek.

– Te is ilyen apa lettél?

– Nem, mert nekem színészként más az életformám. Én akkor indulok a színházba, amikor mások körbeülik a vacsoraasztalt. Hiába is szerettem volna, nem lehettem hétköznapi értelemben vett apa. A nagylányaim különösen hiányolták ezt. Az első feleségemmel akkor váltunk el, amikor Luca tíz-, Rebeka ötéves volt, s bár az édesanyjukkal nagyon jóban maradtunk, ők igazából csak a híres, távoli apát ismerték. Most, hogy felnőttek, sokkal szorosabb köztünk a kapcsolat. A kicsikkel azonban, az Ancsikától született Franciskával és a négyéves Andrissal más a helyzet. Ők még nagyon apásak. Másfél éve már nem lakom velük, így még jobban ragaszkodnak hozzám. Imádom őket, ezért amikor csak tudok, rohanok hozzájuk. Szerintem többet vagyunk együtt, mint amikor otthon laktam.

– A lelkiismeret-furdalás az oka?

– Az is benne van, de inkább, hogy úgy érzem, szükségük van rám… Nézd, én képtelen vagyok hazudni magamnak és a világnak. Elfáradt ez a kapcsolat, és én úgy gondolom, még mindig jobb, ha a gyerekeim egy energikus, derűs apát látnak hetente egyszer-kétszer, mint ha egy fáradtat, kiégettet, sörrel a kezében minden este. Mi abban a jó? Én szeretem, ha boldogok körülöttem az emberek, magam is az szeretek lenni, és ilyen mintát akarok átadni a gyerekeimnek is. Ezért döntöttem másfél évvel ezelőtt az új szerelem mellett. Most egy másfajta párkapcsolati minőségben élek. Azt tanulom, milyen egyenrangú társnak lenni. Ez eddig ismeretlen volt számomra. Úgy nőttem föl, hogy vannak női szerepek meg férfi szerepek, és nekem az a feladatom, hogy megkeressem a pénzt, és cserébe megmondjam, mi legyen. A mostani páromtól viszont azt is megkérdezhetem, mit csináljak a különböző helyzetekben, vagy ha magam alatt vagyok, segítséget is kérhetek. Úgy látszik, erre meg kellett érnem.

– A Hegedűs a háztetőn című darabban milyen apát alakítasz?

– Olyat, amilyen vagyok. Egy kisembert, akinek a családja mindennél fontosabb. Három lányát veszíti el az ötből, az egyiket egy csóró szabólegény viszi el, a másodikat egy kommunista, a harmadikat meg egy orosz katona. Tevje sokáig tanakodik magában, odaadja-e a lányait, hiszen akkor szembeköpi a zsidó hitközség hagyományait. Különben viszont a boldogságukat akadályozza meg. Végül úgy dönt, áldását adja rájuk, mert mindennél jobban szereti a gyermekeit…

– Te is elengeded majd a lányaidat, ha sor kerül rá? Azt hallottam, igazi macsó apuka vagy.

– Régebben tényleg eléggé vaskalapos voltam, de ez mára megváltozott, amit a nagyobbik lányomnak, Lucának köszönhetek. Többször is összefutottunk az éjszakában, persze mindig más csávó volt az oldalán, és én izgatottan kérdezgettem: ki ez már megint? Egyik este Luca odajött hozzám: „Apa, ez nekem is kínos, neked is, hagyd abba!” Beláttam, igaza van. Végül is nem őrködhetek felette éjjel-nappal. Úgy fog dönteni, ahogy a szíve meg az értékrendje diktálja. Mi mindent megtettünk az anyjával, hogy legyen tartása. Én mindig azt mondtam a lányaimnak: „Ti nem kavicsok vagytok, hanem drágakövek! Csak annak a fiúnak adjátok oda magatokat, aki megérdemel benneteket!”

…

A teljes interjút keressétek a Nők Lapja Nyár 2018-as számában! A magazin június 16-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Nagy Attila