Átírni a sorsokat – Interjú Tonté Barbarával, aki a roma lányok iskolai lemorzsolódása ellen küzd

Sok esetben prózai okokon múlik, hogy a hátrányos helyzetű roma családokban élő lányok lemorzsolódnak az oktatásból: ilyen, ha nincs egy pár cipő, amiben iskolába mehetnének, de az is, ha nekik kell fiatalabb testvéreiket gondozni, amíg a szülők dolgoznak. Tonté Barbara oktatási szakértőként azért küzd, hogy csökkenjen azoknak a lányoknak a száma, akik iskolaelhagyóvá válnak, és azért, hogy a cigányok is ugyanazt az oktatást kapják, mint a többség, ez által pedig maguk alakíthassák a jövőjüket – ahogyan ő is tette. Filákovity Radojka interjúja.

Barbarával – akit a többség a Romani Gastro bloggereként ismert meg – tavaly találkoztunk először, akkor az ő nevéhez is fűződő szakácskönyv megjelenése kapcsán beszélgettünk. Őszinte, alázatos és hihetetlenül kedves – ezek voltak az első benyomásaim, amik azóta is meghatározták a bennem élő képet róla. Éppen emiatt örültem, hogy idén maroknyi társával egyetemben ő is a hétköznapi roma hősöknek járó Aranypánt-díj jelöltjei között volt. Időközben ugyanis visszatért eredeti szakmájához és oktatási szakértőként olyan projektek megvalósulását segíti, amelyekkel a roma lányok korai iskolai lemorzsolódását kívánják csökkenteni. Igazi, mélyről jövő hivatástudattal végzi a munkáját, hiszen a saját bőrén tapasztalta, milyen messzeségekbe képes repíteni egy roma fiatalt, ha – a szegregált helyett – ugyanolyan oktatásban részesül, mint a többségi társadalom tagjai.

Aki ma bármilyen formában a romák jogaiért küzd, illetve romaügyekkel foglalkozik, az joggal nevezhető hősnek.

Méghozzá a hős Don Quijote-i értelmében (nevet). A kollégáimmal jelenleg olyan programokat dolgozunk ki, amelyek a roma lányok iskolai lemorzsolódását kívánják megelőzni. A mi feladatunk a fiatalokkal foglalkozó mentorok képzése, szakmai felkészítése: olyan oktatási anyagok, programok létrehozása, amelyek segítségével hatékonyabban tudják végezni a munkájukat. Nem egyszerű feladat, ugyanakkor nem csinálnám, ha nem hinnék benne, hogy a munkám egy idő után értelmét fogja veszíteni.

Ez egy eléggé skizoid helyzet, humorosan a takarításhoz szoktam hasonlítani: abban is van egy pont, amikor minden sokkal rosszabb, mint amikor belekezdett az ember – viszont megnyugtató a tudat, hogy egyszer rend lesz. Nekem is vakon kell bíznom abban, hogy a projektjeink sikeresek lesznek és kitermelnek egy új generációt olyan roma lányokkal, akiknek a továbbtanulás magától értetődő alternatíva, akikből később jó szakemberek lesznek.

Szegedi zenész cigány családban nőttél fel, és egy erősen gettósodó iskolában kezdted a tanulmányaidat – min múlt, hogy végül mégsem a szegregált roma osztályba kerültél?

Az iskolai karrieremet a szüleim hozzáállása határozta meg. Egyrészt az a példa, amit apukám állított elénk a maga hihetetlen kíváncsiságával, tudásvágyával. Világ életében rajongott a könyvekért – a lakásunk tele velük –, és amikor éjjel hazaért a muzsikálásból, lefekvés előtt még olvasott. Nemcsak a könyvek szeretetét szívtuk magunkba általa, hanem azt is megtanultuk, mennyire fontos dolog a tájékozottság. A másik pedig anyukám életszemlélete, aki mindig azt vallotta, hogy szorgalmasnak, találékonynak és minden helyzetben tettre késznek kell lenni.

Ugyanilyen fontos volt a későbbiekre nézve, hogy a szüleink felismerték miben vagyunk tehetségesek, és abban támogattak, afelé terelgettek minket. Így lett a húgomból szobrász-restaurátor, én pedig a nyelvérzékemnek köszönhetően az angol tagozatos gimnáziumból a jogi karra kerültem, majd a CEU-n szereztem külügyi szakértőként mesterdiplomát. A szüleimet nemcsak a mély szorgalom és tudásvágy táplálta, hanem a megfelelni, a túlélni akarás is – az attól való félelem, mi lesz velünk, ha nem tanulunk. A roma szülők többsége ugyanettől retteg és még a legrosszabb gazdasági és társadalmi helyzetben lévő gettóban is ugyanúgy a legjobbat akarja a gyerekeinek. Más kérdés, hogy sokkal nehezebben férnek hozzá a jó minőségű szolgáltatásokhoz és sokkal kisebb az érdekérvényesítő képességük.

Sok helyütt azonban a szülők kénytelenek otthon tartani a nagyobb lánygyermeküket, hogy a háztartást vezesse és gondját viselje a kisebb testvéreknek, amíg ők dolgoznak.

Rendszeresen találkozunk ezzel a jelenséggel, azonban érdemes átgondolni, hogy teljes mértékben a családok hibája-e, ha az általad említett okok miatt iskolaelhagyóvá válik a gyerek vagy inkább egy nagyobb rendszer működésképtelenségéről árulkodik? Amellett, hogy a bölcsődei hozzáférés nem mindenhol és nem mindenki számára biztosított, érdekes összefüggés például, hogy a roma nők – és úgy általában a roma emberek – korai halálozása miatt nagyon hamar kiesnek a családból a nagyszülők, akik érdemben segíteni tudnák a többgyerekes családokat. Gondolj csak bele, egy roma nőnek 10-20 évvel kevesebb az élettartama, mint egy többségi társadalomban élőnek! Sok családban pedig nem tudnak megbirkózni a jövedelem-kieséssel, ami akkor keletkezne, ha az egyik szülő otthon maradna a gyerekekkel. De ez nem is feltétlenül romaspecifikus probléma, rengeteg olyan többségi családot érint, akik Magyarország leszakadó megyéiben élnek, ahol nagyon kevés a munkalehetőség, vagy ahol a szülőknek órákat kell ingázniuk a munkahelyük és az otthonuk között. Többek közt az előbb felsoroltak miatt nem győzőm hangsúlyozni, hogy globálisan kellene vizsgálnunk a kérdést és rendszerszinten megoldást találni rá.

Hogyan lehet a hátrányos helyzetű településeken, mélyszegénységben élő lányok számára vonzóvá, elérhető alternatívává tenni az oktatást úgy, hogy a családból senkitől sem láttak rá példát, milyen fontos a továbbtanulás?

Ez egy nagyon komplex feladat, amiben a különböző segítő szervezeteknek, programoknak, illetve a mentoroknak hatalmas szerepük van. Utóbbiakat arra képezzük, hogy a lányoknak a lelki támogatástól kezdve a tantárgyi felkészítésen vagy az egészségügyi nevelésen át minél szélesebb spektrumban tudjanak személyre szabott segítséget nyújtani. Mindenekelőtt azonban a szülőket kell megnyerni, az ő elkötelezettségük nélkül ugyanis egy fabatkát sem érnek. Ehhez rengeteg beszélgetésre van szükség, amelynek során fontos, hogy a mentorok milyen érveket tudnak felsorolni nekik a továbbtanulás mellett.

Másrészt a közösségre is hatást kell gyakorolni, sok családnál pontosan érezhető ugyanis, milyen mértékű visszatartó erő tud lenni a közösség véleménye. Épp ezért van szükség arra, hogy globálisan foglalkozzunk a helyi közösségekkel vagy, hogy egyáltalán közösségeket építsünk, ahol őszintén lehet mindenről beszélni és tévhiteket eloszlatni. Elengedhetetlen továbbá, hogy felmérjük a családok életét meghatározó gátló tényezőket és azt, ezeken milyen mértékben lehet segíteni. Sokszor nagyon prózai okokon múlik, hogy a gyerek nem megy iskolába: a mentorok találkoztak olyan esettel, hogy a kislánynak nem volt cipője, a telepen pedig nem építettek ki betonutat, így mire beért az iskolába, tiszta kosz lett a lába, amit mérhetetlenül szégyellt. Ilyenkor felmérjük a lehetőségeinket: betonutat nyilván nehezebben tudunk a telepre építtetni, mint beszerezni néhány pár cipőt a gyereknek.

De, hogy ne teljen halálosan rossz hangulatban a beszélgetés, ki kell emelni, hogy rengeteg jó kezdeményezés is született az elmúlt években: a Tanoda program a hátrányos helyzetű gyerek felzárkóztatását segíti, a Bari shej – vagyis Nagylány – mentorprogram pedig a roma lányok iskolából való lemorzsolódását szeretné megakadályozni. Ezeknek a kezdeményezéseknek a működésre reményre ad okot.

A saját bőrödön tapasztaltad, hogy milyen lehetőségek állnak egy roma kislány előtt, ha normál oktatásban részesül. A roma gyerekek szegregált oktatása a magyar közoktatás egyik legnagyobb problémája, a helyzet pedig az elmúlt évek folyamán csak súlyosbodott. Szerinted mire lenne szükség ahhoz, hogy a folyamat visszafordítható, legyen?

Oktatási szakértők hada dolgozik több évtizede azon, hogy megválaszolják ezt a kérdést. Úgy gondolom, egyrészt az oktatásunk állapotán kellene javítani, másrészt elengedhetetlen az elgettósodott, szegregált iskolák megszüntetése, mert a fenntartásuk nemzetközi és hazai jogokat sért. De, ha végképp nincs más megoldás, a szegregált iskolákat kellene úgy átalakítani, hogy a többség számára is vonzó, minőségi szolgáltatásokat nyújtsanak: kivételes oktatókkal, modern eszközökkel és infrastruktúrával legyenek felvértezve. Fontos, hogy ezek az iskolák továbbra is „versenyben” maradhassanak, hogy a többségi szülőknek még csak meg se fordulhasson a fejében, hogy kiveszik onnan a gyereküket.

Elsőként munkaügyi szakértőként szereztél diplomát, az egyetemi évek alatt egy híres ügyvéd mellett gyakornokoskodtál, aki az esélyegyenlőségi törvény kidolgozásában is részt vett. Később Brüsszelbe, az Európai parlamentbe kerültél gyakornoknak. Azt, hogy roma lányok oktatásával foglalkoznál, mikor kristályosodott ki benned?

Nem gondolom, hogy a pályafutásom bármilyen szempontból különleges lenne. Gondoljunk csak a Romaversitas Alapítványra, amiben számtalan roma értelmiségi dolgozik vagy a roma szakkollégiumokra, ahonnan rengeteg okos, több nyelvet beszélő, széles világlátással rendelkező roma fiatal kerül ki. Persze nem szabad a homokba dugni a fejünket, még mindig kevesen vagyunk roma értelmiségiek.

Ami engem illet, az viszonylag hamar kirajzolódott, hogy a jogi pálya helyett az oktatás területén szeretnék dolgozni. A mesterképzés alatt felvettem a gender kurzust, aminek köszönhetően az is egyre inkább elkezdett érdekelni, hogy amivel foglalkoznék, annak milyen nemekkel kapcsolatos aspektusai lehetnek. A roma nők a társadalom legsérülékenyebb csoportjába tartoznak, még a romák körében is hátrányos helyzetűnek számítanak, így nem is találhattam volna szebb – és nehezebb – hivatást, mint hogy értük dolgozzak.

Mit tekintesz a legnagyobb sikerednek, mi az, ami erőt ad ahhoz, hogy folytasd a munkád?

Alapvetően nagyon türelmetlen ember vagyok, szeretem, ha a munkámnak azonnal látható eredményei vannak – az inspirál. Ugyanakkor, aki már foglalkozott mentorálással, az tudja, hogy az egyáltalán nem az a műfaj, amiben gyorsan és egyértelműen kirajzolódó hozadékokról lehetne beszélni. Ez valahol természetes, hiszen két év intenzív mentorálás is nagyon kevés arra, hogy 14 éves lemaradást hozzunk be vele. Éppen emiatt a mentorokat a képzésük során meg kell erősítenünk abban, hogy magokat ültetnek, de –a projekt rövidsége miatt – nem feltétlenül lesznek szemtanúi a virágzásnak. Akkor sem szabad elcsüggednünk, ha valakinél nem érünk sikert: ha nyolc lányból három szakmát szerez, az nagyon jó eredmény. Szerencsére a pozitív visszacsatolás mindig épp időben érkezik: amikor már teljes a reményvesztettség, akkor jelentkezik egy lány, aki elmondja, hogy tovább szeretne tanulni, és hogy úgy egyáltalán, mennyire jó, hogy a mentora mellette van. Ez nagyon hosszú időre új lendületet tud adni az embernek.

Ahogyan azt már korábban elmondtam, én nem közvetlenül a lányokkal, hanem a mentorokkal, az ő képzésükkel foglalkozom, illetve a mentorprogramokat megvalósító szervezetekkel vagyok közvetlen kapcsolatban. Őket is nagyon meg kell erősíteni a harcban: egymás mentális, lelki támogatása pedig ugyanolyan fontos, mint a szakmai segítség.

Azt szeretném, hogy értelmét veszítse a munkám és ne kelljen már azon dolgozni, hogy a cigányok is ugyanazt az oktatást kapják, mint a többiek” – nyilatkoztad nemrég.

Szeretnék optimista lenni e tekintetben, de reálisan személve biztos, hogy még hosszú-hosszú évtizedekig rengeteg dolgunk lesz ezen a területen. A végcél az, hogy a minőségi oktatás minden roma számára elérhető legyen, hogy a mostaninál is több roma értelmiségi kerüljön ki az egyetemekről, hogy a roma szakértőket is ugyanúgy elismerjék, foglalkoztassák és láttassák, mint a többieket. De mindenek előtt, hogy azok a lányok, akikkel dolgozunk, végre kezükbe vehessék a saját sorsukat. Hosszú távon ez az én munkám igazi célja.

Szöveg: Filákovity Radojka

Fotó: Archív – Libri