Ritka és érdekes szakmai élmény, ha egy újságírónak valamelyik közeli ismerősével vagy jó barátjával kell interjút készítenie. Olyannal, akivel számtalanszor beszélgetett már ezernyi dologról, hol csupán őszintén, hol kínosan kitárulkozva, vagy éppenséggel ugratva egymást. Ám amikor egy ilyen „hivatalos” párbeszédre kerül sor, mindez feledésbe merül, mert a kérdezőnek olyan témák, olyan kérdések jutnak eszébe, amelyeket szokásos együttlétükkor esze ágában sem lett volna szóba hozni. Ez a kényszerhelyzet még szorongatóbb akkor, ha az újságíró partnere egy kollégája. Ráadásul a szakmáját rendkívül magas színvonalon űző ember, akit az egész ország ismer. Akiről szó van: Friderikusz Sándor. Szilágyi János beszélgetett vele.
Szilágyi János: Ha egy-két szóval kellene jellemezni magad, mit mondanál?
Friderikusz Sándor: Talán azt, hogy alapvetően nagyon szeretni való vagyok.
Sz. J.: Ugratsz?
F. S.: Dehogyis! Persze ahhoz, hogy valakinek ez legyen a véleménye rólam, közel kell kerülnie hozzám, ami – elismerem – nem könnyen valóra váltható ambíció.
Sz. J.: Ilyenek nincsenek sokan, sőt… Attól tartok, hogy te egy magányos ember vagy.
F. S.: Nagyon tévedsz! Rengeteg szerteágazó kapcsolatom, megannyi haverom van, néhány nagyon komoly, több évtizedes barátom is. És igenis szeretek másokkal összejárni, még olyanokkal is, akiket nem ismerek.
Sz. J.: Ezt hogy értsem?
F. S.: Úgy, hogy amikor hallok a rádióban vagy olvasok egy újságban valaki olyanról, aki felkelti az érdeklődésemet, majd aztán napokig újra és újra eszembe jut az illető, így vagy úgy megkeresem őt. Mostanában, hogy ráérősebben élek, tucatnál is több ilyen ismeretlen emberrel ismerkedtem össze.
Sz. J.: Attól, hogy ismeretlen emberekkel randevúzol, még lehetsz magányos.
F. S.: Miért akarsz te is beletuszkolni ebbe a skatulyába? Röhögőgörcsöt kapok, amikor megkérdezésem nélkül azt írja egy újság, hogy azért akarom eladni a házamat, mert „magányos” vagyok benne. Micsoda baromság! A magány nem összekeverendő az egyedülléttel, amit viszont kifejezetten kedvelek. Időnként három-négy napig ki sem mozdulok a lakásomból, eközben remekül megvagyok magammal. Sokat olvasok meg telefonálok, mialatt a háttérben megy a rádió vagy a televízió, amire többnyire csak akkor kapom fel a fejem, ha valami szörnyűséget adnak. Mondhatom, gyakran kapom fel a fejemet. És újabban televíziós műsorokat is gyártok.
Sz. J.: Hol? Melyik csatornán vagy látható?
F. S.: Egyiken sem, csupán a „sajátomon”. Ezek az adások, pontosabban műsorötletek pusztán az én fejemben léteznek, amiket aztán szinopszisszerűen leírok, mégpedig olyan alapossággal, hogy még a műsor részletes költségvetését is elkészítem. Miközben természetesen magamat mulattatom ezekkel. Legalább 35-40 ilyen „kész” műsorom van már dossziéban.
Sz. J.: Ezeket talán néhány barátodnak is megmutatod egyszer. Egyébként könnyen barátkozol?
F. S.: Nem. Gyerekként és fiatalemberként sem voltam barátkozós alkat. Viszont, ha valakivel közel kerültünk egymáshoz, nehezen engedem el az illetőt. Legalábbis legbelül. Ami azt jelenti, hogy ez az ember számomra akkor is megmarad olyannak, amilyennek valaha megszerettem, ha már egyébként semmi közünk nincs egymáshoz.
Sz. J.: A barátaiddal, közeli ismerőseiddel könnyen megosztod a bajaidat?
F. S.: Nem feltétlenül. Többnyire befelé élek, ugyanis nagyon fantáziadús és gazdag a belső világom. Már gyerekkoromban is – manapság úgy mondanák – autistagyanús attitűdökkel rendelkeztem, ugyanis napokig képes voltam egyedül játszani, rajzolgatni, de leginkább mélázni. Ennek a mai megfelelője talán az, hogy szinte sosem fekszem le éjjel kettő-három előtt, mert mindig van valami, amit még el kell olvasnom, ki kell jegyzetelnem vagy végig kell gondolnom. Ülök hát egy karosszékben vagy egy kanapén, előttem esetleg egy kis pohár abszint vagy legújabban néha diólikőr, valami szép zene szól, és az égvilágon nem csinálok semmit, csak elmélkedem ezen-azon.
…
A teljes interjút a Nők Lapja Évszakok 2018-as téli számában olvashatjátok el. A magazin november 14-től kapható az újságosoknál.
Szöveg: Szilágyi János
Fotó: Archív
