Amikor a fokhagyma fehér gerezdjének végén megjelenik a kis zöld hajtás, és a sötétben a krumpli vad csírázásba kezd, bizseregni kezd az ember is. Valami viszketés indul a bőrön, indulni vágyik a láb, ujjongó remegés borzolja a lelkeket. Az első kotlóalja csibék ilyenkor már ott tülekedtek nagyanyám sparheltja alatt, a csalán csak ekkortájt kezdett kibújni, de végig a déli fal mellett már fehéren harangozott a törékeny hírnök, a hóvirág.
Na, éppen hogy ebben a hangulatban találkoztunk.
– Te is érzed?
– Nem lehet nem érezni. S amikor így megindul minden, számomra a betetőzés: a húsvét. Az idén hosszú farsang volt, késői húsvét lesz. Annyira várom…
Ünnep csokinyulak nélkül
– Egy gyönyörű könyv, a Kölcsönkért kovász ajánlójában azt írtad: „Itt egyszerre vagyok múltban és jelenben… itt az emlékeknek nem volt idejük emlékekké válni, hiszen folyamatos a létezésük…” Hol ez a hely?
– Hát ez érdekes, hogy pont innen citálod az idézetet. A hely Csíkmadaras, Gáll Timi és Levente portája. S azért találtál bele, mert én már évek óta készültem arra, hogy egy igazi, élő húsvéti hetet megmutassak a nézőknek. És tavaly, hatalmas munkával itt, Csíkmadarason megcsináltuk. Dolgoztunk feszített tempóban végig, és mégis, életem legszebb húsvétja volt a tavalyi. Gyerekkorom húsvétjai is felejthetetlenek! A várakozás, a böjt napjai után sem jutott eszünkbe, nekünk, gyerekeknek se, hogy míg meg nem szentelik a húsvéti ételeinket, addig hozzányúljunk. Majd a vasárnapi mise után! Azok a régi húsvétok nyomokban sem hasonlítanak a mai csokinyuszis gyerekünnepre, amivé ez a fogyasztói tömegvilág tette. A sonka meg a főtt tojás, az még megmaradt. De a jelentésük a legtöbb ember számára már homályba vész. A hús-vét, a bárány, a tojás, a kenyér, a bor, a nagyhét szakrális pillanatai, a harangok némasága, az oltárfosztás, a tűzszentelés és a többi – itt Csíkban láttuk, miféle lelkierőt tud adni az embernek. Átélést, áhítatot, tiszta örömöt.
– Gondolom, azért a konyhában jócskán van készülődés ott is.
– Persze, amikor az ideje van, áztatják a sonkát, bárányt vágnak, főznek, esznek itt is, hajaj! De nincs kapkodás, rohanás. Áthat mindent… hogy mondjam… valami lelkiség. És ez ott van a böjtös káposzta gombócaiban is. Csíkmadarason megmaradt az a régi szokás, hogy az egész falu felosztja magát sok kis egységre, rózsafüzér- körökre. A közeli utcákban lakók csoportot alkotnak, és nagycsütörtökön egyiküknél gyülekeznek. Itt imádkoznak, annál a háznál, ahol mi voltunk, gyönyörű, régi, kézzel írott imakönyvekből. Ima után együtt főzik meg a böjti ételt. Mindenki visz egy kis rizst, savanyú káposztalapit, tojást, hagymát, gombát, kis ezt, kis azt. Hagymát dinsztelnek, apróra vágják a káposztacikát, gombát, tojást, rizst bele, ezzel töltik meg a leveleket. Négyszáz töltelék készült a mi körünkben. Ez időben a „bűnös” férfi ember nem léphet be. Fölteszik főzni, kell jó három óra, míg elkészül. Utána elmennek a templomba, oltárfosztásra. Ott van az egész falu. Ezután már nem szólnak a harangok, a fi úgyerekek kerepelnek, reggel, délben, este, amikor kell. Beosztják, megtanulják, megöröklik a szokást. És élvezik, mert valljuk be, jó buli is. A mise után mindenki odagyűlik, abba a körbe, ahová tartozik. Ide már mehet az egész család, férfiak, gyerekek. Mindenki viszi a tányérját, kanalát. Szépen meg van terítve, ez az Utolsó vacsora emléke. Sokáig imádkoznak. Utána nekilátnak a böjtös káposztának, ami hús nélkül is nagyon finom! A vacsora végén, ami megmarad, azt elosztják és hazaviszik. És innentől feltámadásig nem esznek, csak ezt a maradékot, és káposztalevet isznak. Senki nem eszik! Senki! Csak a betegek, a nagyon idősek és a kicsi gyerekek kapnak ételt. Amúgy az egész falu teljes böjtöt tart.
– Te is végigcsináltad?
– Tudod, milyen jó volt mindenben részt venni? Úgy igazán? Másnap nagypéntek. A falu népe elmegy szenteltvízért. Minden templom előtt ott van egy nagy tartályban, amit serdülő fiúk őriznek, gyönyörű viseletbe öltözve. Váltják egymást az őrségben, és mustrálják a lányokat. Mert jönnek hajadon leányok is, szépen kiöltözve. És a fiúk kinézik maguknak, aki tetszik. Olyan kedves volt. Felvettük persze az egészet, ahogy pusmogtak. „Tudod, ki ez? Nézem egy ideje… Na, majd este találkozunk a templomban…!” Meg kellett csípni magam… Hé, ez most van, 2018-ban! Annyira hihetetlen volt!
– A férfiak ilyenkor ráérősebbek.
– A bárányokkal ők tusakodnak. A faluban húsvétkor minden háznál töltött bárányt esznek. Nagypénteken elmennek ahhoz a gazdához, akinek bárányai vannak. És kiválasztják, melyiket viszik haza. Megalkusznak, áldomást isznak. Ott helyben levágják, megnyúzzák, előkészítik nagyjából konyhakészre. Ez férfi munka. Pénteken meg szombaton aztán az asszonyok minden húsvéti ételt elkészítenek. A sonkát, a töltött bárányt, tojást, pityókasalátát, és a húsvéti kalácsot, a kókonyát. Ebbe beleteszik a bárányból kimaradt tölteléket, s öt ágra fonják – de csak húsvétkor –, a Megváltó öt sebére gondolva. Volt még egy mozzanat, amit soha nem fogok elfelejteni. Szombaton este, a tűzszentelés szertartását. Ezt a csíksomlyói Ferences-templomban vettük fel. A templom előtt tüzet gyújtanak, megszentelik. Erről átviszik a lángot egy hatalmas gyertyára. Erről fognak keresztelni egész évben. Az emberek karéja ekkor már hatalmas, csöndes tömeg. Így mennek be a sötét templomba, ahol csak a keresztelőgyertya világít. Innen vesz lángot mindenki a maga gyertyájára. A templomban a mise alatt csak az emberek tartotta gyertyák lángja adja a fényt. Mindez megint valami lélekemelő üzenetet hordoz. A hatalmas falakon táncol fény és árnyék. Csak álltam és hallgattam. A stáb is… Egyik ámulatból estünk a másikba. Igen, így értelmet nyer az ünnep. Ha végigéled. Minden másodperce annak a hétnek áhítat volt. Vagy szakrális, vagy profán, de a lelked legmélyéig megmaradt.
…
Az interjúnak még nincs vége, a teljes cikket a Nők Lapja Tavasz különszámában olvashatjátok el. A magazint március 12-től keressétek az újságosoknál!
Szöveg: Schäffer Erzsébet
Fotó: Falus Kriszta
