Avassuk be a kedves olvasókat: ez az interjú úgy készül, hogy te éppen Debrecenből vezetsz hazafelé. Mennyire gyakoriak az életedben ezek az utak?

Eddig inkább a hétvégékre voltak jellemzőek a nagyobb rendezvények, színpadi órák, családi és egészségnapok, könyvtári beszélgetések, vállalati egészségfejlesztő tréningek, de célom volt, hogy időnként a hétköznapokba is be tudjam őket iktatni. Véges a kapacitásom, sajnos nem tudok egyszerre több helyen lenni, a hétvégék pedig már így is zsúfoltak.

Milyen típusú rendezvényekre jársz?

Most egy egyetemi sportnapon voltam, tegnap egy majálison, hétvégén egészségvárosba megyek és előadást tartok, de a héten voltam egy gyerekprogramon is, szóval nagyon sokat utazom, mert ezek legtöbbször vidéken vannak. Számomra teljesen természetes, hogy napi szinten több órát utazom, ezt megszoktam, és próbálom nagyon jól beosztani ezt az időt. Egyrészt nekem ez az énidőm is, ilyenkor ki szoktam kapcsolni még a rádiót is, és csak megyek csendben, nézem a tájat és találkozom a gondolataimmal, mert erre máskor nemigen van alkalmam. Másrészt vannak dolgok, amiket nagyon jól el tudok végezni utazás közben, ilyen ez az interjú is. Odafelé egy cikkhez szedtem össze a gondolataimat, és bediktáltam magamnak. Összeszedettebben tudok gondolkodni, ha egyedül vagyok.

Egyébként nem sokat vagy egyedül, jól gondolom?

Igen, és most is rohanok haza, hogy a gyerekeknek még vacsit adjak, és le tudjam őket fektetni. Általában ezek a hétköznapi, vidéki rendezvények délelőtt vannak, így a különóráknál már ott tudok lenni, mintha mi sem történt volna, mintha nem az ország másik felén jártam volna, és végig tudom velük vinni a délutánt. Ebben természetesen nem vagyok egyedül, hiszen a férjem, aki lassan 24 éve a társam, ugyanúgy részt vesz a család mindennapjaiban, mint én, és az anyukámra is számíthatok.

A gyerekeid hozzá vannak ehhez szokva?

Próbálok ebben egyensúlyt teremteni. Vannak olyan hónapok, amelyek tele vannak rendezvénnyel, a nyár elejiek és az ősziek sokkal sűrűbbek. Akadnak persze picit lazább időszakok is, és mindig próbálom úgy alakítani, hogy a lehető legtöbbet lehessünk együtt. Ők most a legfontosabbak, és azt szeretném, hogy ne mások neveljék a gyerekeimet. Mindig rohanok hozzájuk haza, sosem maradok ott rendezvények után beszélgetni vagy ebédelgetni. Amikor az én programomnak vége van, akkor szaladok tovább. Egyébként a gyerekeim újabban szeretnek velem jönni, a nagylányomat például már rá lehet venni, hogy ő legyen a kis privát fotósom. A színpadra nehezen engedem fel, bár akadt már rá példa, és akkor annak megvolt az oka. Azt szeretném, ha érezné, ezekért meg kell dolgozni. Hogy az ismertség nem csak úgy van, hanem komoly munka áll mögötte. Én legalábbis ezt képviselem, és ezt szeretném a gyerekeimnek is átadni.

Nagyon jó, hogy ezt felhoztad. Mondhatjuk úgy, hogy te egy „oldschool influencer” vagy, még az előző generációban építetted fel magad és szereztél nevet. Te hogyan látod, a szakmádban és úgy általában ez miként változott meg?

Próbálom ezt úgy felfogni mint átalakulást. Az én életemben sok ilyen átalakulás volt. Amikor elkezdtem a sportot, akkor még csak napilapok voltak, és a televízió. Úgy lehetett ismertségre szert tenni, ha az ember ezekben jól szerepelt. Aztán bejött az internet, és ehhez is alkalmazkodni kellett. Utána jött a social media, ami most már olyan szerteágazó, hogy ezzel tényleg folyamatosan fel kell venni a tempót. Ma már a hirdetők, a támogatók, a véleményformálók ezeken a fórumokon jelennek meg és itt kommunikálnak. Nem gondolom, hogy az nem nagy eredmény, ha valaki képes arra, hogy előzetes teljesítmény nélkül tömegeket szólítson meg. Akinek ez sikerül, az valamit biztosan jól csinál. De úgy látom, nagyon sokan a látszatra mennek, és emberileg nem tesznek bele olyan sokat. Mást akarnak láttatni, mint ami a valóság. Én most is ahhoz tartom magam, hogy olyan tartalmat jelenítsek meg, ami valóban épp történik velem. Nagyon ritka, hogy korábbi sztorikat posztolok, én tényleg azt teszem ki, ami aznap történt velem. Azt látom, hogy sokan kreálnak maguk köré egy ideált, azt nem tartom őszintének.

…

A teljes interjút a Nők Lapja Gyerek különszámában olvashatjátok el. A magazin május 21-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Lami Juli

Fotó: Sárosi Zoltán