PSZICHÉ: Mondhatjuk, hogy a „narcisztikus” kifejezés divatban van, és a köznyelv előszeretettel használja olyankor is, amikor nem ez lenne a megfelelő jelző egy emberre?

BÁNKI GYÖRGY: Két dolog zajlik párhuzamosan, egy jó, és egy másik, ami kevésbé szerencsés. Jó az, hogy valami, amit eddig nehéz volt pontosan szavakba önteni, aminek a működése nem látszott tisztán a hétköznapi ember számára, de átélte a szüleivel, a főnökével vagy a párjával, és sok szenvedéssel járt, az mostanra megragadható lett. Ez persze nem enyhíti automatikusan a kínlódást, de érthetővé teszi az ember pozícióját. Viszont rossz, hogy a kifejezés felkapott lett, és egymás ellen kezdjük használni. Ha valaki elhagyott, megbántott, vagy valami szerintünk miatta nem sikerült, megbélyegezhetjük, például azzal, hogy narcisztikus. Ami a gonosznak és a rohadéknak egy vegyülete akar lenni, egyfajta lesújtó tudományosság, pszichoszleng sztaniolban. Hozzáteszem, hogy mivel maguk a narcisztikusak nagyon sebezhetők, irigyek és sértődékenyek, gyakran ők maguk diagnosztizálják körbe a környezetüket. Szóval, ha valaki sok narcisztikusról mesél nekünk, és mindenki csak bántja, az lehet gyanús is.

PSZICHÉ: Ami régen a rosszfiú volt, az ma a narcisztikus?

GYÖRGY: Most fiúzunk, mintha a narcisztikus csak fiú lehetne, de erős a verseny. Viszont abban van valami, hogy a vonzó, elérhetetlen, rátarti, engem eldobni képes, izgalmas férfit ma előszeretettel hívja a köznyelv narcisztikusnak. Amikor a hétköznapi nyelv felszív egy pszichológiai fogalmat, át is alakítja, mert nagyon sok mindent próbálunk kifejezni általa: élményeket, viszonyulásokat, sebeket, dühöt… Ráadásul a narcisztikus személyiségzavar maga is bonyolult, sokféle, és széles a spektruma. Amikor pedig a narcizmus a hétköznapjainkra vetül ki, még szélesebben, önkényesebben és néha pongyolábban értelmezzük.

PSZICHÉ: Mikor jött be a köztudatba a kifejezés?

GYÖRGY: A szakmában sokszor használtuk régen is. Mindenki kicsit mást ért alatta. De „odakint”, a rendelő falain kívül az elmúlt évtizedben egyértelműen felerősödött a használata.

PSZICHÉ: Mikortól tekinthető a narcisztikusság személyiségzavarnak?

GYÖRGY: Erre nem könnyű válaszolni, emberként és szakemberként is sokat küzdünk, hogy hol húzzuk meg a határt. Vannak olyan diagnosztikus rendszerek, amelyek kelletlenül bár, de megpróbálják ezt az igen bonyolult jelenséget falak közé szorítani, és van olyan, ami ezt életszerűtlensége folytán feladta. A narcisztikus személyiségzavar egy komoly torzulás, ahol nagyon súlyos az irigység, erős a kényszer, hogy az illető mindenki más fölé képzelje magát, és ennek akár hangot is adjon, hogy ne érezzen empátiát embertársai iránt, viszont kizsákmányolja és kihasználja őket, és hazudjon nekik. Ezek elég kedvezőtlen tulajdonságok, nem egy hízelgő kép. Viszont tudni kell, hogy ezek a vonások nemritkán rejtettek, éppen azért, mert nem előnyös megmutatni őket. Nem feltétlenül ordít valakiről, hogy narcisztikus, közel kell lenni hozzá. Vagy már olyan hatalmi helyzetben kell lennie, hogy ne aggassza, ha ezek a jellemzők feltűnnek. Sokan megpróbálják féken tartani, ami bennük zajlik. És vannak, akik csak fantáziában élik meg a saját nagyzásukat, kívülről pedig szerény, szorongó embernek látszanak.

PSZICHÉ: Egy narcisztikusnak van lelkiismerete, empátiája?

GYÖRGY: Ez két külön dolog. A narcisztikusok bizonyos okokból kifejezetten lelkiismeretesek tudnak lenni. Nem szeretnék szakmákat kiragadni, de vegyünk például egy sebészt, akinek egyszerre van két célja, és ez a betegnek is lehet nagyon kedvező. Az egyik az, hogy sikeres és jó nevű sebész legyen, így nagyon sok energiát szán rá, hogy tökéletesen oldjon meg problémákat. Mert ez az út vezet oda, hogy megkapja azt az elismerést, amit akar, mind a pácienstől, mind a szakmától. Ezért szem előtt tartja a betege érdekeit, és a lehető legnagyobb precizitásra törekszik. Nem feltétlenül látszik, hogy nem a beteg iránti elkötelezettség vezérli. Közben viszont lehet, hogy egyáltalán nem empatikus. A dolog ott válik el például, ha a páciensnek még mindig problémája van, és visszamegy hozzá. Egy egészséges lelkületű személyiséget ez nem kavar föl, nem a nimbuszát érzi majd veszélyben, hanem elgondolkodik, mi nem sikerült jól. Ha viszont az illető narcisztikus, akkor az empátiáját elnyomhatja a szégyen, az a borzasztó frusztráció, hogy nem tudja a páciense által megélni a makulátlanságot.

PSZICHÉ: Van olyan, hogy valaki az élet egyik területén narcisztikus, a másikon pedig nem?

GYÖRGY: Nem túl valószínű. Inkább azt gondolom, hogy a különböző területeken ez különbözőképpen jelenik meg. Lehet például, hogy egy lelkész nagyszerű vezető: a gyülekezete nagyon elégedett, csodálatos beszédeket mond, ellátogat az idős betegekhez. Közben viszont otthon azok, akik érzelmileg függenek tőle, például a felesége vagy a gyerekei, hideg, távolságtartó magatartást tapasztalnak, és azt, hogy a kéréseik sosem elég fontosak a számára, hiszen neki az övékénél jelentősebb ügyei vannak. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala.

…

Az interjú még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/3. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Lami Juli

Fotó: Polonyi András