PSZICHÉ: Az új könyvedből árad a nyugalom, az élet és a természet szeretete. Még káromkodás sincs benne, a legerősebb indulatszó a „kutya kemény”. Mitől lett ez a könyv ilyen visszafogott?

IMRE: Nem a változásról szól az élet? Most így éreztem jól magam.

PSZICHÉ: Azzal indítasz, hogy borotválkozás közben találtál egy fájdalmas csomót a nyakadnál. Mire gondoltál először?

IMRE: Arra, hogy meg kéne nézetni, mert szokatlannak éreztem, de nem ijedtem meg. A tünetek csak jelképek. Fontosabb volt azon agyalnom, hogy mit nem veszek észre az életemben, ami miatt kialakulhatott a csomó. Voltak olyan konfliktusaim, amelyekkel, azt hittem, együtt tudok élni, de kiderült, hogy mégsem, ezért a csomó megjelenése után elrendeztem őket. Az operáció előtt erős nyugtatót hoztak, én meg kinevettem az orvost, hogy minek, hiszen nem félek. Besétáltam a műtőbe, levettem a papucsomat, felfeküdtem a műtőasztalra, elkvaterkáztam az altatóorvossal, és elaludtam.

PSZICHÉ: Tíz éve laksz Szomolyán. Már nem városi, hanem vidéki embernek érzed magad. Lehet mondani, hogy a természettel való békés együttélés mentén éled az életed?

IMRE: Amikor lehetséges, igen. Tegnap például ribizlit szedtem. Budapesten összefolytak az évszakok és a hangulatok, annyira el voltam foglalva a magam dolgaival, a város zajával, de most észreveszem, megélem a fák rügyezését, lombhullását. Minden évszakot egyformán szeretek. Sokszor persze óhatatlan, hogy a városba utazzak előadást tartani, vagy a férfi kézilabda- és a női vízilabda-válogatott csapatával együtt dolgozni. A föld közelségét viszont nagyon szeretem, minden földdel kapcsolatos kétkezi munka kikapcsol, energiát ad.

PSZICHÉ: A fizikai munka szeretetét a gyerekkorodból hozod?

IMRE: A szüleim megtanítottak arra, hogy minden munka értékes. Nyaranta két hónapra kicsaptak az apai nagyszüleim tanyájára, ahol segítettem az állatok körül, az aratásban, madzaggal kötöttem össze a búzás zsákok száját, nagyapámmal meg feldobáltuk őket a lovas kocsira. A tűzrakás is gyerekkori élmény, hogy milyen jó begyújtani, a tűz köré ülni. Sokszor megraktam a tüzet, és élveztem annak látványát. Orvosként a műszak végén rendszeresen segítettem a nővéreknek „tisztázni” a betegeket. A kétkezi munkának látható eredménye van.

PSZICHÉ: Azt írod, hogy régen a tradicionális nagycsalád más ingereket adott a gyerekeknek, jobban felkészítette őket az életre, mint most.

IMRE: Régen a gyerekek szeme láttára történt a születés és a halál is, elfogadták az élet körforgását, ma viszont a generációk külön élnek, a gyerekek nem látják az idősödő szülők nyűgét-baját. Csak tünetileg foglalkoznak velük, elviszik őket orvoshoz, megkérdezik, bevették-e a gyógyszert, a saját gyereküknek meg azt mondják, hogy „ne félj, meggyógyul a nagymama”. Jobb lenne, ha a gyereket is bevinnék a kórházba, később elvinnék a temetésre, hogy megtanulja, mit jelent a búcsú, így később a szüleit is el tudja majd engedni. Mára viszont minden élethelyzetnek kialakult a törvényes rituáléja, az elfekvőtől kezdve a szülőszobáig specializált szakmák vannak, üvegen keresztül örülnek az apák az újszülötteknek. A kialakult helyzeten nem, de a tudatosságon lehetne változtatni.

PSZICHÉ: Hogyan lehetünk tudatosabbak?

IMRE: Először el kell dönteni: hazudok magamnak, vagy jól érzem magam a bőrömben, laza vagyok, vagy görcsös? Ha tudatosult, hogy becsapom magam, akkor át kell gondolni a miérteket. Ha rájövök, hogy azért, mert a könnyűnek látszó utakról – amiket azért választok, hogy megússzam a fájdalmat – azt hiszem, működőképesek, az önbecsapás miatt nem szeretem magam, ami az önbizalom csökkenéséhez vezet. Ilyenkor jön az önbüntetés, ami megnyilvánulhat rossz közérzetben vagy a pszichoszomatikus tünetek és betegségek széles tárházában is. Ha a gödör aljára értem, és ott rájövök, hogy mégis én vagyok az életem kovácsa, és nem a környezetemet hibáztatom a kudarcos életemért, hanem vállalom, hogy hagytam magam a szeretetéhségem miatt manipulálni, azzal feloldom az önbecsapásaimat, és bocsánatot kérek önmagamtól. A tudatos élet itt kezdődik.

…

Az interjú még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/4. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Hufnágel Gabriella

Fotó: Pályi Zsófia