ILDIKÓ: A szerzői estjeidből árad az élet és az emberek szeretete, amire úgy is reagálhatnak néhányan, hogy könnyű neked a gazdag Kanadából magadhoz ölelni a világot. Ezért emlegetem fel egy szabolcsi falu döngölt padlójú szobáját, ahol tízéves korodig éltél.
KATALIN: Említsük azt is, hogy negyvenöt dekával születtem 1949 februárjában – kitelepítettként! Olyan lehettem, mint egy kismacska, csúnya, megölelhetetlen. Nem is anyakönyveztek, nem tudták, megmaradok- e. Amikor látták, mégis életképes vagyok – amit annak köszönhetek, hogy a sparhelt sütőjét használták inkubátorként, hogy elég meleget kapjak −, sebtiben anyakönyveztek, így lettem Esterházy helyett Eszterhai. Ez nem zavar. Azt viszont nehezebb volt feldolgoznom, hogy számomra a sütő volt az anyaméh melege, és nincs olyan emlékem, hogy az édesanyám megölel. Mégis tisztelem őt. Gondold csak el, hogy apám ősei a megye leggazdagabb földesurai voltak, de a tehetséges, ragyogó, ám gátakat nem ismerő apám elkártyázta, elitta a vagyona jó részét, majd, amikor jött a kisajátítás, semmije sem maradt. Csakhogy az úri allűrjeit, a féktelen dorbézolások szokását megőrizte, majd 1950-ben elütötte egy autó. És a gyönyörű, fiatal anyám magára maradt a valószínűtlen szegénységben két kislánnyal. A nővérem szépnek született, mint ő, én apukám mása voltam, és naponta emlékeztettem, hogy a rajongott apám mellett elrontotta az életét. Elfogyott a mosolya, elfelejtett szeretni.
ILDIKÓ: Mégis könyvet írtál a szeretetről, amiből gyerekként csak morzsákat kaptál.
KATALIN: Sokat köszönhetek a gyerekkoromnak. Tudod, miért? Mert már hatéves koromra tudtam, nem akarok itt élni, el fogok menni. A mesékbe menekültem, kiépítettem a magam álmokkal teli világát. Anyám felébresztette bennem a vágyat, hogy más legyek, mint ő. Soha nem hallottam szegénytől, hogy szeret. Én nagyon sokat mondtam-mondom a gyerekeimnek, hogy szeretem őket, és igyekszem mindenkit dicsérni.
ILDIKÓ: Szeretetből szősz burkot a környezeted köré?
KATALIN: Pontosan. Hiszen a dicséret azt üzeni, elfogadlak. Egyébként a nővérem jóvoltából mégis találkoztam a szeretettel. Egyszer tetvesek lettünk, a petróleum semmit sem ért, tehát anyánk kopaszra nyírt mindkettőnket. Belenéztünk a tükörbe, a nővérem kopaszon is szép volt, ám magamat annyira csúfnak láttam, hogy sírni kezdtem. És akkor a nővérem az arcomhoz szorította az arcát, s csak annyit mondott: „Kati, én téged kopaszon is szeretlek!” Tudod, miről szólt a mondat? Szeretni való vagyok így is, bárhogyan… Fantasztikus a szavak ereje!
…
Az interjú még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/4. számában olvashatjátok el.
Szöveg: V. Kulcsár Ildikó
Fotó: Bulla Bea
