A Rákosmenti Közösségi Házban beszélgetünk hármasban, ahol a gyógyult és a kezelés alatt álló rákbetegek Reménysugár klubja működik. Sajgó Irénke hozta létre tizenhét évvel ezelőtt a betegtársai megsegítésére a 17. kerületben.
CSERÉP ÁRPÁD: Már akkor észrevettem, milyen jó a hangulat Irénke csapatában, amikor a kerületi ételosztásokkor itt, a közösségi házban főztem a szegényeknek, és sokszor találkoztam velük. Aztán magam is beteg lettem, tehát azonnal felkerestem Irénkét, és azóta klubtag vagyok. Mert jól mondta Minarik Ede Bacsó Péter feledhetetlen filmjében, kell egy csapat! Betegen és egészségesen, mindegy. Háromhetenként találkozunk, nagyon jól érzem magam velük, bár nehezen jutok szóhoz, mert a tagtársak többsége nő, kiváló beszélőkével.
SAJGÓ IRÉNKE: Jókedvre derít ez a kritika, mert egyszerre jogos és örömteli. Azt jelenti, hogy a barátaink nem zárkóznak magukba a betegségük miatt, hanem felszabadultak, és jól érzik magukat együtt. Ez volt a célom! Pedig Árpihoz hasonlóan többen járnak kemoterápiás kezelésre, visszaesők is vannak közöttünk. Amikor a műtétem után, amelynek áprilisban lesz a tizennyolcadik évfordulója, huszonöt sugárkezelést kaptam, láttam, hogy milyen sok a kétségbeesett sorstársam. Nem beszélgettek, nem teremtettek kapcsolatot egymással, bezárkóztak a fájdalmukba, a félelmükbe, magukba zuhanva, némán várakoztak.
CS. Á.: Nem lehetett könnyű összehozni a klubot.
S. I.: Sokan megértettek, amikor egy szociális ügyekkel foglakozó kerületi értekezleten, amelyre vezető védőnőként mindig hivatalos voltam, őszintén beszéltem arról, hogy érintettként tapasztaltam a daganatos betegségekkel küzdők végtelen magányát. Segíthetne rajtuk, ha legalább a mi kerületünkben működne egy klub, ahol barátokra lelnek, érdekesek a programok, az előadók, ahol megvendégelhetik egymást, és rájöhetnek, nincsenek egyedül a bajban. Kaptam helyiséget és szakmai segítséget is, és ma már Budapest távoli pontjairól is jönnek hozzánk.
– Talán az a legkegyetlenebb, amikor a rák derült égből villámcsapásként érkezik. Nincsenek tünetek, aztán történik valami, és irány a műtő. Felkészülésre, lelki feldolgozásra alig jut idő.
CS. Á.: Nekem sem volt korábban komoly egészségügyi problémám, pedig hosszú éveken át a katasztrófavédelemhez kötött a munkám, és bizony váratlanul ért, amikor három évvel ezelőtt rájöttem, orvoshoz kell mennem a tartós emésztési és bélproblémáim miatt, majd gyorsan a sebészeten kötöttem ki. Akkoriban még aktívan dolgoztam az önkormányzat közrendvédelmi csoportjánál. Különösen a polgárvédelmi munkát kedveltem, ma is a polgárvédelmi törzs tagja vagyok, mert a teendők közel állnak a katasztrófavédelemhez, ami meghatározta az életemet. Bármilyen furcsa, eleinte azon idegeskedtem, hogy a betegségem ellenére is jól sikerüljön néhány fontos rendezvényünk. A hivatásom miatt nagyon sok szenvedést és halált láttam életem hatvannégy éve alatt, valószínűleg ez is segített abban, hogy viszonylag nyugodtan fogadjam az orvosom szavait: rosszindulatú a daganat, műteni kell! Hiszen akárhogy szépítjük az igazság az, hogy már a születésünk percében készülődni kezdünk a halálra.
S. I.: Nem háborogtál, miért épp téged támadott meg a betegség? Vagy mit kellett volna másképp csinálnod?
…
A teljes cikk a Nők Lapja 2020/5. számában olvasható végig. A magazin január 22-től kapható az újságosoknál.
Szöveg: V. Kulcsár Ildikó
Fotó: Sárosi Zoltán
