Láttalak dedikálni a könyvhéten, hosszú sor kígyózott az asztalod előtt.
Utoljára a Pixel című könyvemet szerették ennyien, másfél órán át dedikáltam, úgy kellett leállítani a sort, mert közben már el kellett indulnom egy másik rendezvényre. Hálás vagyok az olvasóknak. Nagyon szeretem ezeket az alkalmakat. Közvetlen visszajelzések érkeznek ismeretlenektől, akik két mondatban elmondják, miért szeretik a könyvet, és ez mindig nagyon tanulságos. A szakma véleménye is fontos, de az olvasóké legalább annyira. Külön öröm, hogy felnőtt egy generáció, akik még az első gyerekkönyveimen, a Marci-verseken vagy az Állatságokon keresztül ismertek meg, és így nőttek bele olvasóként, mondjuk, a Pixel történeteibe.
Remélhetőleg még akkor is dedikálni fogsz, amikor a Malac és Liba című mesekönyveden felnőtt fiatalok állnak sorba a könyvhéten. Ezeket a meséket Lili lányod ihleti, aki időközben tízéves lett. Írod azért őket tovább?
Hogyne. Nemsokára megjelenik a hetedik kötet. Nagy örömmel írtam, ahogy a felnőtteknek szánt könyveimet is. Számomra az írás a létezés legérvényesebb formája. Ilyenkor érzem leginkább, hogy otthon vagyok a saját életemben. Emlékszem, a gimnáziumi évek vége felé tapasztaltam meg, mekkora öröm az írás. Az érzés, amikor egy-egy szó a helyére kattan. A rajznál – biztosan tudod, hogy annak idején szobrász-szakon végeztem a Kisképzőben –, ritkán éreztem azt, hogy hopp, ez most ez tényleg ott van. Persze utólag nem biztos, hogy ezek annyira jó versek voltak, de az akkori tudásom szerint mégiscsak sikerült szavakkal megragadnom, ami foglalkoztatott, és az mindig jó érzés. Soha nem a külvilágnak írok, befelé figyelek. A fiammal múltkor éppen arról beszélgettünk, hogy ő sem arra törekszik, hogy valamit elérjen a zenéléssel: ő is inkább azért csinálja, mert szenvedélyesen szereti, és olyankor érzi otthon magát a világban. Én is ezt élem át írás közben, csak én szavakkal tudok a legpontosabban reflektálni arra, amit látok. Alapvetően minden alkotó embert ez a vágy hajt, a megformálás igénye. Hogy mindazt, ami benyomásként, érzésként, képként átzuhogott rajta, valami új formába öntse.
Akadnak költők, akik soha nem írnak prózát, neked pedig már a második regényed jelenik meg.
Szerintem nincs olyan, hogy költő vagy író. Vagy én nem érzem az éles különbséget. Szavakkal dolgozó irodalmárok vannak, akiknél a vers vagy a próza dominál. De ez valójában részletkérdés. Én azt gondolom, az alkotásra késztető energia valahol ott sötétlik az ember személyisége mélyén. Gyerekkorban még mindent kipróbál, sok mindenhez nyúl, a lényeg, hogy megtapasztalja a nyomot hagyás, az alkotás izgalmát. Hogy kigondolt valamit, és azt megcsinálta.
Számomra egyébként az önkifejezés egyik csúcsa a tánc.
A táncosok a testükkel beszélnek, futó nyomot hagynak a térben, de maradandót az elmében, és mivel én mindig is nagyon félve, gátlásokkal használtam a testemet, minden csodálatom az övék. Az is lenyűgöző, amit a színészek csinálnak. Mindig azt gondolom: na, ez aztán az igazi, megkettőzött létezés! De talán majd egy másik életben…
Én meg azt csodálom, amit te a szavakkal művelsz. Mégis, most miért a regény műfaja állt kézre?
Mert mindig valami újjal, mással kísérletezem. Körülbelül öt éve volt egy nagyon erős vízióm arról, hogy írok egy disztópikus regényt. Utána megpróbáltam felvázolni a struktúrát, az erővonalakat. Elsősorban egy-egy sorsot akartam sűrítve megmutatni, a sorsokon keresztül pedig magát a pusztuló világot, amelyben élünk. Nem szeretek hosszan, indázva, mindent ábrázolva mesélni. Engem inkább a tömörítés izgat, ahogyan a líra is a sűrítés, és nem a kibontás művészete. A szereplőimről külön-külön is lehetne egy regényt írni, például a kábítószeres fiú anyjáról, vagy a szerelmespárról, vagy esetleg a hatalmával visszaélő pszichiáter feleségéről… De én csak nem róluk akartam mesélni, hanem általuk arról, hogy tulajdonképpen miben is élünk, mi minden történhet meg velünk.
Elég baljóslatú világot festesz fel, a legnyomasztóbb az benne, hogy lépten-nyomon felfedeztem valamit, ami a valóságban már megvalósult. Például a Nemzeti Egyetem.
Hangsúlyozni szeretném, hogy én egyáltalán nem a magyar viszonyokról akartam valamiféle parabolát írni. Azt minek? Az én írói szemhatárom nem itt van. Inkább abból szerettem volna valamit megragadni, hogy a világ merre tart. Hogy azok az aggasztó folyamatok, amelyeket most látunk magunk körül, hova vezethetnek.
Fotó: Falus Kriszta
Fogalmazhatunk úgy, hogy ez az eszmélés regénye?
Igen. Az eszmélés pillanata több ponton is fellelhető a könyvben, és nyilván arra vonatkozik, hogy ha mi magunk nem kezdünk radikálisan változtatni azon, ahogy élünk, a vesztünkbe rohanunk. Ez társadalmi és egyéni szinten is igaz. Mindenkinek van felelőssége abban, ahogyan élünk. Vagyis ez a könyv nem arról szeretne szólni, hogy jaj, mit csinálnak velünk, hanem arról, hogy mit hagyunk csinálni magunkkal!
Mindenki manipulál mindenkit. A hatalom igyekszik átmosni az agyakat, és végső soron eltörölni a múltat. Az emberi viszonyok se különbek, akinek egy csepp hatalom jut, az megpróbál visszaélni vele, legyen az párkapcsolat vagy pszichiátriai rendelő.
Néhányan azonban egy ponton ráébrednek, mi történik velük. Giselle-t, az egyetemi tanárnőt például furcsa, lefagyott nőnek ismerjük meg, akinek semmiféle kapcsolata nincs az érzelmeivel. olyannyira a napi túlélésre rendezkedik be, hogy teljesen levágja magát az érzéseiről. Nem is tudunk vele olvasóként mit kezdeni. Aztán egyszer csak történik vele valami, és ettől újra élni és érezni kezd. Iszonyatos szenvedésen, sötét mélységeken kell ahhoz átmennie, hogy ismét dobogjon a szíve, akkor azonban a kezébe veszi az életét. Ilyen értelemben ez egy fejlődésregény is.
Miért választottad ezt a címet: A majom szeme?
Mert ez volt az alapötlet. Egy fotóból indultam ki. Egy hetvenes években folyó állatkísérletről van szó, amelyben az amerikaiak majmokon, a szovjetek kutyákon próbálták ki a fejátültetést, egymással vetélkedve. A tudományos kísérlet azonban sikertelennek bizonyult, mert az idegen testre operált fej folyton kilökődött. Egyetlen olyan esetet jegyeztek fel, amikor a majom néhány órára tudatára ébredt. Láttam erről az eszmélésről egy fotót, és mélyen megrendített. Egyszerre volt jelen a majom tekintetében a zavarodottság és a rácsodálkozás erre az abszurd, romlott világra. Egyébként is mindig meghökkent, hogy az emberszabású állatok szeméből milyen tudatos lény néz ki, hogy mennyire emberi a tekintetük. Ezek a szerencsétlen állatok voltak az elszenvedői a két szuperhatalom vetélkedésének. Kitörölhetetlenül belém vésődött az a kép, biztos voltam abban, hogy egyszer még fel fogom használni.
Csavarosan használtad a szimbolikát, a fotó már a regény elején előkerül, de csak a legvégén tudjuk meg, mire utalsz vele. Úgy épül fel a regény, mint egy krimi. A végére állnak össze a mozaikok.
Tudatosan építettem fel úgy a szerkezetet, hogy a szereplők sorsa legfeljebb érintse egymást, de csak a legvégén derüljön ki, valójában hogyan fonódnak bele a történetbe. Említettem már, hogy eredetileg szobrász vagyok, térbeli szerkezetekben gondolkodom. Egy írott szöveget is struktúrában látok, fontos, hogy a regényt is úgy építsem fel, mint egy térbeli alakzatot. Több nézőpontból is megvizsgálom, hogy körbejárható legyen és minden oldalról másként mutasson. Csak akkor érzékeljük egyben az egészet, amikor elkészül, és amikor az olvasó a történet végére ér. Igazad van, végül is egy krimiben is így bomlik ki apránként az igazság.
Tóth Krisztina – A majom szeme, Magvető, 4499 Ft
A könyvbemutatón dr. Bánki Györggyel beszélgettél, gondolom, nem véletlenül. A főhősöd is egy pszichiáter.
De nem csak azért beszélgettem vele, mert ő is pszichiáter. Több előadását is hallottam a nárcizmusról és olvastam az erről írt nagyszerű könyvét. A főhösöm egy nárcisztikus férfi, aki tulajdonképpen kísérletezik a pácienseivel. A szereplők között másféle pszichés problémákkal küzdő figurák is vannak, és arról akartam beszélgetni vele, hogy az ő reakcióik, viselkedésük beleillik-e a kórképükbe. Dr. Bánki tehát ott volt a regény keletkezésének pillanatában, amikor elmondtam neki, miről is tervezek írni. Elmeséltem neki a három alappillért, a baljóslatú hátteret, a majom szeme- fotót meg a főszereplőt, mire ő ajánlott nekem szakirodalmat. Egy laikus számára ezek nem voltak könnyű olvasmányok, de amit tudtam, azért hasznosítottam belőlük.
Van egy másik fontos szál is a könyvben: a múlttal való szembesülés. A pszichiátert az anyja halála készteti rá, Giselle-t a saját öntudatra ébredése. Ebben a műfajban sajnos elég gyengék vagyunk.
Szerintem ez itt Magyarországon nagyon fontos kérdés. A múltunkkal való szembenézés társadalmi szinten sem történt meg. Nem szembesültünk a titkokkal, bűnökkel, nem gyógyultak be a nemzedékek óta gennyesedő sebek. Csak betemettük a múltat. Oszló hullákra pedig nem lehet autópályákat építeni. A személyes életünkre ez ugyanígy igaz. Egyszer minden titokra fény derül, márpedig talán nincs olyan család ebben az országban, amelynek legalább egy tagja így vagy úgy ne vett volna részt a sorsfordító történelmi eseményekben. Különböző hamis narratívákat ismételgetünk, erősítünk és adunk tovább, ami tragédiák melegágya lehet.
De azért van reménysugár. Arra a fiatal szerelmespárra gondolok, akik a nyomorban is meg tudják teremteni a boldogságukat.
Ők az ellenpontja ennek a szörnyű világnak. Még a vendégük is, akit pedig rég bedarált a hatalom gépezete, és a velejéig romlott, mélységesen zavarba jön a tisztaságuktól. Különösen a lány figurája világít ki a sötétségből, aminek az az oka az, hogy neki van transzcendentális kapaszkodója.
Hisz, ezért egyáltalán nem fél. Így az ő szabadságát nem tudják elvenni, őt nem ehet zsarolni.
Ez a regény következésképp a hitről is szeretne szólni. Az a lány üzenetet hordoz, a könyv végén kimondja a kulcsmondatot, amit Máté evangéliumából idéz: „Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogy tőle hallom, úgy ítélek.”
Te is szabad vagy, Kriszta?
Igen. Nagy nehézségekkel kellett megküzdenem a saját életemben, amelyek ráébresztettek, hogy én egyedül a magam emberi erejével kevés vagyok legyőzni őket. Hogyan lehetnék én olyan gőgös, hogy azt higgyem, én ezzel meg tudok birkózni? Hiszen az írás sem csak rajtam múlik. Én a magam szorgalmával és fizikai erejével csak megpróbálom megszolgálni a tehetséget, amit ajándékba kaptam. Ezért akartam, hogy legyen egy szereplő a regényben, aki világít, mint egy fénycsóva, és üzenetet visz.
Öt éven át írtad a könyvet. Kemény munka volt?
Az. Különösen, hogy az első százötven oldal a kukában landolt. Éppen Franciaországban időztem egy alkotói ösztöndíjjal, amikor hirtelen ráébredtem, hogy nem jó irányba haladok. Ilyenkor nem érdemes javítgatni a meglévő anyagot, inkább menjen a kukába. Nagy levegőt kell venni és nekifutni újra! Az a sok elvesztegetett munkaóra azért fájt. De rájöttem, hogy írói szempontból az ilyen kerülőutaknak is van értelmük, mert segítenek rátalálni a helyes ösvényre. És ami a könyv megszületése alatt történik az emberrel, az mind segít az építkezésben.
Az írás ugyanis nem végig tudatos munka, van egy irracionális része is, ami írás közben alakul ki, és ez adja azt a pluszt, amitől irodalomnak érezzük a szöveget.
Hogy mikor írtam? Este, meg reggel, meg sokszor fejben. Ha az ember egy regény világában él, akkor buszon utazva, vonaton ülve, de még kádban fekve is azt írja, és ha kicsúszik a szappan a kezéből, akkor elgondolkodik, nem csúszhatna-e ki pont így az egyik szereplő kezéből is. Minden, ami történik veled, alapanyaggá válhat. Mondok egy példát. Franciaországban találkoztam valakivel, aki elmesélte, hogy itt volt az anorexiás takarítónője, aki rendet rakott a hűtőjében. Miközben hallgattam, azt gondoltam: hopp, itt van nekem még egy szereplő! És biztattam, hogy meséljen még valamit arról a nőről. Minden kicsi mozaik, ami a valóságból elém került, építőelem lehetett.
És te nagyon tudsz figyelni. Tűpontos meglátásaid vannak, és a humorod is mindig célba talál. De nem sínylette meg a kislányod ezt az öt esztendőt?
Szerintem a gyerekek azt sínylik meg, ha a szülők nem végzik a dolgukat. Lili tudja, hogy nekem ez a foglalkozásom. Mindenféle mást is írtam ez alatt az idő alatt, novellákat, gyerekkönyveket, verseket is. A gyerek inkább azt sínylené meg, ha én nem írnék. Az idő egyébként sem valami torta, amelyből elveszel egy szeletet, és kevesebb marad a családnak, hiszen alapvetően minden alkotómunka szeretet és energia. Kimerít és fel is tölt. Márpedig minél több energiád és szereteted van, annál több jut a többieknek. Azt hiszem, ha nem tudnék dolgozni, roppant elviselhetetlen lennék. Már egy kéthetes nyaraláson ki tudok akadni attól, ha nem tudok legalább jegyzetelni, mert
nekem nem az a pihenés, ha nem csinálok semmit, hanem az, ha azt csinálhatom, ami a dolgom és a szenvedélyem.
Nincs annál pihentetőbb dolog a világon. És kifelé is akkor tudok jól figyelni, ha közben megvannak az elmélyülés pillanatai is.
És az nem aggaszt, hogy fogynak az olvasók? Magad fogalmaztad meg a szolnoki könyvhéten, amit te nyitottál meg: „…egyre kevesebben tudják, hogy a könyv vigasz, fegyver és társ.”
Közben meg tudni kell, hogy az olvasók mindig csak egy szűk szeletét alkották a társadalomnak. Egy biztos: az írók ma kevésbé láthatóak, mert a média inkább a celebekre kíváncsi, és kevésbé a szellemi, művészeti teljesítményre. Ezáltal csökken az írók társadalmi megbecsültsége is. Kit érdekel manapság egy író, ha csak egyszerűen ír? Egyébként ez sem olyan nagy baj. Azt szoktam mondani, hogy abból kell főzni, amink van. A társadalmi inkognitó csak erősíti az író megfigyelő pozícióját.
Emlékszel Pom-Pom meséiből a Lesből támadó ruhaszárítókötélre? Na, az észrevétlen író az pont ilyen. Ott ül melletted a trolin, aztán jól megír.
Kiemelt kép: Falus Kriszta
