Annál is inkább, mert ahogy a könyvből kiderül, az életközepi krízis nemcsak válság, de óriási lehetőség is, hogy saját kezünkbe vegyük a sorsunkat és megértsük, miért viselkedünk egy-egy helyzetben úgy, ahogy igazából nem is szeretnénk. Szalay Ágival válság és pánik különbségeiről, gyerekkori mintákról és arról beszélgettünk, ki tudjuk-e rángatni saját magunkat a legnehezebbnek tűnő helyzetekből.

Nem biztos, hogy így van, de nekem olyan, mintha a kapuzárási pánik inkább pejoratív, az életközepi krízis pedig egy elfogadóbb kifejezés lenne, de mégiscsak ugyanarra a jelenségre. Arra, hogy 40-50 évesen elkezdjük azt érezni, hogy „nem ilyen lovat akartunk”. 
Nem teljesen ugyanazt jelenti a két kifejezés, ugyanis nem minden életközepi válság tünete pánik. A kapuzárási pánikban belső szorongását próbálja aktívan, kívülről oldani az ember: mindenféle új tevékenységeket keres, ami által a szorongató ürességérzés vagy páni félelem elmúlik. A kapuzárási pánikban emellett felerősödik az életközepi válságnak egy fontos komponense: az érzés, hogy kész, vége, elmegy a vonat, én lemaradok, és nem lesz több lehetőségem szerelmesnek lenni vagy akár karrieremben kiteljesedni. Ezek ellen a szorongató gondolatok ellen próbálhatunk pánikszerűen tenni valamit. Azt a jelenséget ugyanakkor, amit életközepi válságnak írnak le, és ami egy komplex elakadást jelent, nemcsak így lehet megélni. Elönthet bennünket letargikus, vagy a kiégéshez jobban hasonlító hangulat is, amiben úgy érezzük, hogy nincs erőnk ahhoz, hogy cselekedjünk – és eszünk ágában sincs mondjuk fiatalságunkat őrizni se sporttal, se új szerelemmel, se sportkocsikkal.

Szalay Ági, az Éppen jókor szerzője

Hogy értsük azt, hogy az életközepi válság komplex elakadás?
Az történik, hogy elfáradunk abban, hogy nem a saját belső igényeink szerint élünk, felőröl minket, hogy alkalmazkodni igyekszünk vélt vagy valós külső elvárásokhoz. Ez ad egyfajta válságérzést: úgy érezzük, hogy ezt egyszerűen nem bírjuk tovább csinálni. Az Éppen jókor alapvetően önismereti könyv, ami az életközepi válságot olyan szempontból érinti, hogy életünknek ebben a periódusában hangsúlyosabbá tudnak válni önismereti kérdések.

„Életünknek ebben a periódusában”: úgy érti, hogy ez a jelenség mindannyiunkat érint, nem lehet kikerülni? 
Másképp és máshogy érint bennünket, de igen. Nem úri huncutság, még csak nem is civilizációs ártalom, ugyanis az életút felénél jelentkező letargikus hangulat a természetközeli népeknél, de még a főemlősöknél is általánosan ismert jelenség. 

Mi a nagy kérdés ebben az életszakaszban? 
El kell döntenünk, hogy rögzült ismereteinket, megoldási stratégiáinkat visszük-e tovább, megelégszünk-e esetleg egy olyan élettel, ami igazából nem sok örömet hoz nekünk, vagy vállaljuk hogy megkeressük, hol vagyunk elakadva.

Félelmetes érzés megkérdőjelezni korábbi viselkedésünket és életvezetésünket,

de hasznos lehet annak érdekében, hogy teljesebb, számunkra több örömet vagy nagyobb elégedettséget hozó évek álljanak még előttünk. 

Szalay Ágnes: Éppen jókor – Gyakorlati útikalauz életközepi válsághoz kezdőknek és haladóknak. Jaffa kiadó, 3999 Ft

A könyv címével, ha  jól értem, arra utal, hogy nincs olyan, hogy túl korán vagy túl későn kezdünk el foglalkozni magunkkal. 
Megengedő címet szerettem volna adni a könyvnek, ezért egy olyan gondolatot választottam, ami a kilenseimmel közös munkában is sokszor előkerül. Ha épp most jött el nálunk az önismeret ideje, akkor az pont így a jó. Nem maradtunk le semmiről, még akkor sem, ha a nagy felismerések miatt megfogalmazódik bennünk, hogy „Ó, ha ezt tudtam volna tíz évvel ezelőtt, akkor másképp csináltam volna a dolgokat”. Az életközepi válság 35-től 50 éves korig bármikor megjelenhet, és általában nem is elvágólagosan, hanem hosszan elnyúlóan, hullámhegyekkel, hullámvölgyekkel tarkított ez a folyamat. Akár úgy is, hogy más-más életeseményekhez kapcsolódik életünk során: először ahhoz, hogy felnőnek a gyerekek, később esetleg ahhoz, hogy a házasságunk, vagy korábban imádott pályafutásunk már nem olyan, mint 15-20 évvel ezelőtt. 

Jókor vagy sem, sokan valahol negyven körül kezdünk el önismerettel foglalkozni. Miért?  
Mert nagyjából 15-25 évnyi, az önálló felnőtt élettel való próbálkozás után szokott kiderülni, hogy gyerekkori élményeink feldolgozása és hozott mintázataink tudatosítása nélkül sajnos nem tudunk olyan életet élni, amit szeretnénk.

Miért nem? 
Mert az alacsony önértékelés, a bizalmatlanság, vagy az, hogy a szeretetkapcsolataink nem úgy működnek, ahogy azt mi elképzeljük, hogy működtetnének, nem múlnak el maguktól vagy a tüneti kezeléstől. Az, hogy ugyanazokba a játszmákba futunk bele, hogy imposztor-szindrómánk van, hogy mindig ugyanolyan típusú párt választottunk, az esetek döntő többségében kapcsolatban áll azzal, hogy gyerekkorunknban milyen élményeink, traumáink voltak. 

Azért nincsenek mindenkinek súlyos traumái. Vagy igen? Minden felnőttnek dolga van a gyerekkorával? 
Nem biztos, hogy traumáink voltak, de az önismereti munkával kivétel nélkül mindannyiunknak dolgunk van. Még annak is, aki szerencsés közegben, érzelmileg intelligens családban kapott ehhez útmutatást, és nem történtek traumatikus események vele. Arra, hogy törődjünk magunkkal, figyeljük magunkat és észrevegyük, hogy mik az igényeink, vagy épp mi az automatikus reakciónk egy-egy helyzetben, nagyon is szükségünk van, ennek tudatosítását nem lehet megspórolni.

Főleg az automatikus reakcióinkkal van dolgunk, azok fakadnak ugyanis leginkább gyermekkori élményekről, és ezek azok, amik miatt sokszor nem úgy reagálunk, ahogy szeretnénk.

Például benne maradunk olyan kapcsolatokban, amit már régen rombolónak érzünk, vagy nincs bátorságunk munkát váltani, még akkor sem, ha utáljuk azt, amit éppen csinálunk. Ha elindulunk egy önismereti úton, eldönthetjük, hogy továbbra is eszerint akarunk-e viselkedni az adott helyzetben, vagy szeretnénk változtatni, más stratégiákat kipróbálni.

A könyv egy pontján úgy fogalmaz, hogy az életközepi válsághoz kapcsolódik egy olyan érzés is, hogy lehetne jobban is élni, lehetne jobb életünk. Mennyire torzítja az ezzel kapcsolatos elvárásainkat az, hogy a közösségi médiából ömlik ránk, hogy másoknak mennyire jó? 
Biztos, hogy ez is közrejátszik, de nem kötöm szorosan ehhez, mert már sokkal régebben elkezdtük a fájdalmat nem belekalkulálni az életbe. Hosszú ideje olyan életre vágyunk, amiben nem fáj semmi, amiben nincsenek veszteségek, ezért amikor valami nehézség van, azt hisszük, hogy végzetes katasztrófa történik. Pedig az életközepi válság sem az, inkább lehetőség arra, hogy dolgozzunk magunkkal. Ráadásul, ahogy fentebb már beszéltünk róla, ez a krízis abszolút közös élményünk. 

Ha ebben együtt vagyunk benne, miért nem kezeli kicsit megengedőbben a társadalom ezt a jelenséget? Miért a gúnyos felhang és a sok sztereotípia?
Mindannyiunknak érdeke lenne, hogy sokkal őszintébben, elfogadóbban és toleránsabban viszonyuljunk ehhez az érzékeny témához, de jellemzőbb a hárítás, hogy leválasztjuk magunkról ezeket a gondolatokat, kizárjuk azokat az érzéseket, amiket nem tudnánk elviselni. Érdekes módon, bár félelemből utasítjuk el ezeket a dolgokat, épp a félelmünk nő ezáltal. Ezt az érzést viszont megint csak nem engedjük meg magunknak, így aztán átmegy haragba, dühbe vagy épp agresszióba.

Milyen stratégiáink vannak a felfedés és szembenézés helyett?
Az ember nagyon sokáig szokta magának bizonygatni, hogy minden rendben van: mindenem megvan, mi bajom lehet. A kognitív disszonancia viszont egy idő után nagyon kényelmetlen: a gondolataim azt mondják, hogy minden oké, és én meg közben mégis rosszul érzem magam. Hogy is van ez? Ilyenkor tudjuk azt csinálni, hogy megnézzük, hol gyökereznek ezek a rossz érzések, de azt is, hogy sorozatot nézünk, iszunk, esetleg drogozunk, vagy bármilyen olyan tevékenységet folytatunk, ami segít nem erre a szorongattatásra fókuszálni.

Hogyan lehet ebből az elakadásból továbbhaladás? 
Sokat segít, ha tudatosan ráirányítjuk a figyelmünket arra, hogy mik a számunkra igazán értékes dolgok, és mik azok, amikre túl sok időt áldozunk. Ehhez a könyv egyes fejezetei egyébként gyakorlati segítséget is adnak. Amikor az ember végiggondolja a prioritásait, vagy kívülről néz rá arra, ahogyan él, nagy szembesülések érhetik. Például rájöhet, hogy a legtöbb idejét azon a helyen tölti, amit a legjobban utál az összes közül. Ha egy ilyen felismerés már megvan, felmerülhet az a kérdés is, hogy mi lesz akkor a számomra valóban fontos dolgokkal, a családommal, a természettel vagy a művészettel. Ha pedig ezt is át tudtuk gondolni, akkor jó esetben meg tudjuk találni magunkban a bátorságot, hogy úgy változtassunk, ahogy az értékeinkhez megfelelő módon tudjunk élni.  

Mit lehet a kiadós önismereti munkával elérni? Mi a pozitív kimenetele ennek a krízisnek? 
El lehet érni, hogy kevésbé a jövő vagy a múlt befolyásolja a jelen pillanatot, ellenben megtanulunk a jelen pillanatban lévő dolgokra figyelni. Azt, hogy egyszerűen nagyobb örömet okozzon egy kávé, egy jó beszélgetés, mint korábban. Azt, hogy elfogadjuk, hogy

az életünk egyes pillanataiból áll össze az elégedettség érzésünk, és nem fogunk folyamatosan a boldogságban úszni.

Ez a pozitív átfordulás nagyon sokszor meg is történik, és nem kell hozzá se új szerelem, költözés. Rengeteg statisztika van arra, hogy ahogy egészségben túljut az ember az élete közepén, úgy tér vissza az elégedettsége is.

Szakértő segítsége nélkül nem megy? 
Vannak dolgok, amikből nem tudjuk magunkat a saját hajunknál fogva kihúzni, de fontos, hogy egy szerető társ vagy egy elfogadó közösség hatalmas segítség lehet ahhoz, hogy feloldjuk magunkban a nehézségeket. És van sok praktikus módszer is, például a meditáció vagy a mindfulness, ami szintén segíthet befelé fókuszálni. Az viszont fontos, hogy merjünk segítséget kérni, ha szükségét érezzük.

Merünk? 
Talán már jobban, mint korábban, még ha nők és férfiak nem is egyenlő mértékben: tapasztaltom szerint egy férfi számára még mindig óriási lépés elismerni azt, hogy nem mindig erős, vagy nem bír ki mindent. Én mindenesetre nagyon-nagyon bízom az Y generációban, mert ők már sokkal tudatosabban állnak a mentális és lelki egészséghez, ez pedig hozzásegítheti őket ahhoz, hogy kevesebb buktató után jussanak el ahhoz, hogy valóban megértsék önmagukat.

Kiemelt kép: Getty Images