Tombol benned az energia, ez még az ünneplésnek köszönhető?
Igen, ez még a koncert hatása. 15 év egy zenekar esetében egy elég komoly szám, főleg, ha azt nézem, hogy én most múltam ötven. Kicsit mérges is vagyok erre a számra, mert belül egyáltalán nem érzem magam ennyi idősnek. 35 évesen indítottam el a Triót, így ebben az utóbbi 15 évben inkább az a hangsúlyosabb, hogy a felnőtt életem – amikor úgymond benőtt a fejem lágya – jelentős része ebben a csapatban telt el, nagyon jó hangulatban.

Gondolom gőzerővel próbáltatok a tizenöt éves koncertre…
Furcsán hangozhat, de már a tizedik szülinapi koncertre is az volt a koncepció, hogy nincsen koncepció. Sok olyan eseményt, koncertet láttam, ahol majd belehalt a kedves főhős, hogy egy este alatt mindent megmutasson, és vadonatúj műsorral kápráztassa el a közönséget. Pont ezt a fajta feszültséget szerettük volna elkerülni, mert egy szülinapi buli is akkor jó, ha olyan, mint egy spontán házibuli, nem görcsöljük túl. Olyan vendégeket hívtunk, akiket ezer éve ismerünk, a barátaink, és hatalmas repertoárunknak köszönhetően könnyű volt olyan dalokat összeválogatni, amiket becsukott szemmel is el tudunk játszani. Boldogan mondhatom, hogy fantasztikusan sikerült a koncert, meghívottaink – Falusi Mariann, Berki Tamás, Illényi Katica, Szőke Nikoletta, Luiza Zan és a Szolnoki Bartók Béla Kamarakórus – hozták a szokásos világszínvonalat, a majd hétszáz fős közönség pedig olyan hangzavart csinált, mintha egy stadionban lettünk volna. Feledhetetlen élmény marad ez az este.

Fotó: Barcsik Géza

Mit adott neked ez a 15 év?
Elmondhatatlan, csodás élményeket és rengeteg tapasztalatot. Felnőttem és megtanultam irányítani a csapatom. A legelső pillanattól kezdve úgy rendezkedtem be a Trióban, hogy én vagyok a zenekar vezetője, aminek a legfontosabb része, hogy enyém a felelősség mindenért. Ahhoz, hogy pontosan, úgy mint egy cég működhessen ez a rendszer, a tagoktól mindössze annyit várok el, hogy pontosak, felkészültek legyenek, és bármiféle nézeteltérés esetén is őszintén tudjunk kommunikálni egymással. Egészen pazar dolog, hogy mindez működik, és a legszebb az egészben: csak azokkal játszom, akiket szeretek, csak olyan zenét és csak olyan helyszínen, amit szeretek. Ez a fajta szabadság nagyon-nagyon jó dolog, de ehhez sokat kellett fejlődni és változni. 15 év alatt nagyon más lettem, jó értelemben profi, vezető, egy még tudatosabb személyiség, aki ha kell, képes nemet is mondani.

Mi volt a legnagyobb kihívás ezen az úton?
Talán a helyes irányok megtalálása. Furcsa ellentmondás, hogy a döntéseim nagy részét ösztönösen hozom, jön egy ötlet, egy sugallat, egy érzés, és erre hallgatva indulok el valamerre, de emellett minden, a zenekart érintő döntésem rendkívül tudatos lett. Például most már csak olyan lemezt készítünk, aminek lesz folytatása, amíg régebben nem egy olyan CD-t jelentettünk meg, ami nagyon szép volt, lett belőle egy lemezbemutató koncert, de maga a műsor olyan sokszereplős volt, hogy egész egyszerűen praktikus okokból (vendégzenészek összeegyeztetése) nem tudott folytatódni a projekt. Ma már sokkal körültekintőbben tervezek. Ami a zenekart illeti, azt gondolom, hogy egy cég, illetve egy család a megfelelő hasonlat, hiszen amikor valakik összeházasodnak és elindítanak egy közös életet, amiről van is konkrét elképzelésük, a hétköznapokban mérettetnek meg igazán.

A szerelmes filmekben mindig vasárnap este van vége a sztorinak, mikor összejönnek, de igazából a nagybetűs élet hétfőn reggel indul, amikor már túl vagyunk rózsaszín pillanatokon.

Nekünk zenekarként is igazából azt kellett megtanulni, amit egy házasságban, hogy hogyan működjünk együtt a gyakorlatban. Köztudott, hogy volt egy tagváltásunk a zenekarban, az első két fiúval sajnos nem tudtunk együtt továbbmenni, de tíz éve, amióta Fonay Tiborral (bass) és Gálfi Attilával (dob) együtt zenélünk, semmi probléma. A tolerancia fontos hívószó. Sokkal megértőbb lettem a külvilággal, külső körülményekkel szemben is, ugyanakkor jobban meg tudom ítélni, mikor kell beleállni egy konfliktusba, és mikor nem.

Sárik Péter Trió (balról): Fonay Tibor, Sárik Péter és Gálfi Attila

Volt egy időszak az életedben, amikor újra tanultál zongorázni. Mesélnél erről?
30 éves korom körül súlyos válságba kerültem a hangszeremen, hiába gyakoroltam bármennyit, rendkívül hullámzó volt a teljesítményem, teljesen elvesztettem a biztonságérzetem a zongoránál. Aztán egy egészen elképesztő dolog történt. Hosszú ideje kínlódtam már, nem láttam ki ebből a sötét alagútból, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy nekem Prunyi Ilonához (zongoraművész – a szerk.) kell mennem tanulni. Megálmodtam őt, ami azért is különösen furcsa, mert nem ismertem személyesen, és koncertjén sem voltam soha. Találtam egy közös ismerőst, akit megkértem, hívja fel, és mesélje el neki ezt a képtelen történetet. Szerencsére komolyan vette, és találkoztunk Ilonával, aki egy kisebb gondolkodás után elvállalta a tanításomat, ami életmentő volt. Négy évig foglalkozott velem, és gyakorlatilag teljesen átprogramoztunk a zongorázási technikámat. Nem volt egyszerű, mert addigra sikeres és aktív zongorista voltam, nem tarthattam mondjuk egy év szünetet, amíg újra rakjuk a rendszert.

Akkor ez egy új és jó alapja lett a Triónak?
Elsősorban nekem, és persze a Triónak is, hisz a kettő nem szétválasztható. Ha én nem fejlődöm, hiába vannak mellettem nagyszerű zenészek, nem fogunk haladni. Az, hogy új alapokra került a zongorajátékom, teljesen új távlatokat is nyitott. Azt kell mondjam, hogy a jazz és a klasszikus zene az a két műfaj, ami olyan értelemben mindenféleképpen igazságos, hogy ha felmész a színpadra, nagyon jól kell játszani. Lehet egy műsorba beleölni elképesztő mennyiségű pénzt, marketinget, felhájpolhatsz egy produkciót, egy percen belül kiderül, ha „meztelen a király”. Mindemellett az én személyiségfejlődésem is elengedhetetlen a sikeres működésünkhöz. Minél feljebb jutunk, annál nagyobb a tét, a súly, amit el kell tudni viselni. Kristálytisztán szoktam érezni azokat az állomáspontokat, mikor nekem kell változni ahhoz, hogy a zenekarral tovább léphessünk.

Mit érzel most ezzel kapcsolatban?
Egyértelműen azt, hogy egy határpontra érkeztünk, fel kell töltekeznünk új tudással, hogy szintet léphessünk.

Zenei, szakmai tudásra gondolsz, vagy inkább egy új képesség elsajátítására?
Nagyon jó kérdés, de egy kicsit közhellyel tudok válaszolni: minden mindennel összefügg. A zenei tudást nem feltétlenül csak a gyakorlási órák mennyisége szabja meg, hozzátartozik az új zenék hallgatása, olvasás, vagy akár egy filmélmény. Azt gondolom, fiatalabb korban nagyon fontos megélni az életet. Jazztanszakos koromban egy jó ideig konkrétan napi 8 órát gyakoroltam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy robottá váltam, annak minden tulajdonságával együtt, magyarul nem voltak érzelmeim, csak mentem és tettem a dolgomat. Szerencsére rájöttem, hogy az egy tévút.

Mi ébresztett rá?
Éreztem, hogy kiégek. Megcsináltam a napi penzumot, de semmi örömöt nem okozott. Így nincs értelme, mert a zene az életről kell, hogy szóljon. Mindig mondtam a tanítványaimnak „Gyerekek, menjetek! Éljetek! Legyetek szerelmesek! Csalódjatok! ” stb. Ötven évesen az ember már túl van egy-két dolgon, ebben az időszakban inkább a frissnek maradás és a tájékozottság a legfontosabb eszközeink. Ha ezen a ponton ráülsz a babérjaidra, az gyorsan megbosszulja magát. Nagyon szeretem hallgatni a tizenéves fiatalok játékát, mert csodás új színeket és gondolatokat hoznak a zenébe. Van egy nagy kedvencem, Joey Alexander, akinek 14 évesen már két Grammy-díj jelölése is volt. Ő egy filippínó fiú, és pont emiatt is különleges a története, hiszen nem beleszületett mondjuk egy New York-i zenész családba, hanem egy teljesen más környékre és körülmények közé pottyantotta a gólya, mégis egy zenei zseni lett belőle. Nagyon érdekes őt hallgatni, mert az a fajta zenei frissesség és eredetiség, ami egy 10 éves gyerekből jöhet, már nem lehet egy felnőtt sajátja. Hihetetlenül inspiráló!

Részedről, hogy érzed, mi az ami megújítható még?
Igyekszem önazonosnak maradni. Attól, hogy figyelem a trendeket, mit hallgatnak a mai fiatalok, még nem fogunk feltétlenül abba az irányba elmenni és felvenni egy új stílust. Semmit sem fogunk divatból játszani, valószínűleg sok minden be fog szűrődni a világunkba, de rajtunk áthaladva a végeredmény már Sárik Péter Triós lesz. Amellett, hogy folytatjuk a sikeres projektjeinket, tehát lesz új Bartók és Jazzkívánságműsor lemez is, nagy izgalommal keresem az új lehetőségeket, már körvonalazódik is a fejemben egy új anyag, de ez még egyelőre titok.

Mit csinálsz, amikor nem a zenével foglalkozol?
A zenekarral mint egy vállalkozással nagyon sok az operatív teendőm: hivatali ügyintézés, e-mailek, social media felületek kezelése. Nyilván mindezeken felül ott van a családom, az 5 és fél éves kisfiam – ők a legfontosabbak. A maradék énidőmben menekülök a városból, mert amennyire zenészként, zeneszerzőként szükségem van a hangokra, ugyanannyira szükségem van a csendre is. Ezt leginkább egyedül és a természetben tudom megtalálni. Pont valamelyik nap mentem ki egy pálos kolostorromhoz a Pilisben, megnyugodni, feltöltődni. Nagyon sokat utazom a koncerteknek köszönhetően, néha szinte már csak a naptáram tudja, holnap merre járok. Ilyen pörgés mellett felüdülés, ha barangolhatok az erdőben, vagy épp, ha vágok egy kis tüzifát a szentendrei kertünkben.

Hogyan találtad meg az egyensúlyt a természet csendje és a város zaja közt?
20 évesen el se tudtam volna képzelni, hogy kiköltözzek a skanzen mellé, mert egy fiatalnak valószínűleg elég unalmas hely, de mai fejjel egy megváltás. Az ideköltözés tulajdonképpen véletlen volt – bár nem hiszek a véletlenekben. Hajlamos vagyok egészséges mértékben, de hinni azokban a dolgokban, amik nem mérhetőek vagy kézzelfoghatóak. Nagyon fontos pontok voltak azok, amikor úgy éreztem, néző vagyok a saját életemben, hiába vagyok ösztönös vagy tudatos, bizonyos dolgok úgy álltak össze, ahogy nekem a legjobb, pedig nem tehettem róla.

A zeneszerzésre gondolsz?
Arra is. Bármikor leülök és írok 20 dalt, de azok ihlet, lélek nélkül semmilyenek lesznek. Amikor nagy betűkkel a dal, a mű megszületik, az adomány. Lehet, van egy hiperképzett zeneszerző, mégis három hangot nem bír leírni úgy, hogy érdekeljen, míg lehet van egy fiatal, képzetlen vagy spontán zenész, akiben ösztönösen megszületik egy olyan dal, amit utána egy egész világ énekel.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nincsenek véletlenek, ilyenformán óriási rend van a világban, ugyanakkor fontos az egyéni felelősségvállalás.

Szerintem sokkal több mindenért vagyunk felelősek, mint amit látunk, ezért nehezen tudom elfogadni azt, amikor valaki külső körülményekre tolja a felelősséget. Biztos vagyok benne, hogy sok minden függ attól, mit gondolunk, milyen szokásaink lesznek és mit teszünk – ezért mondom azt, hogy véletlenek nincsenek.

Milyen témájú könyveket szoktál olvasni?
Mindig vonzott a nem mérhető, nem látható világ, sok meditációs, öngyógyító, önfejlesztő technikát tanultam, és rengeteg ilyen témájú könyvet olvasok. Emellett szenvedélyesen érdekelnek az emberi sorsok, az életrajzok, naplók, amikből a lexikonok száraz tényei helyett sokkal személyesebb, élettel, érzelmekkel teli információkat kaphatok.

A szépirodalom vagy a filmek esetében hajlamos vagyok sokszor újraolvasni, újranézni a kedvenceim, de erről próbálom magam leszoktatni, hisz annyi mindent be kéne még fogadni. Villámgyorsan változik a világ és a tudomány is, próbálok lépést tartani és tájékozódom, mert azt gondolom, hogy a ma emberének a legfontosabb feladata, hogy ebből az őrült információs dömpingből kinyerje a valós dolgokat. Most egy kicsit vákuumban érzem magam és a világot is, rengeteg a bizonytalanság (covid, háború, energiaválság), olyan mértékben zúdul ránk globálisan a negativitás, hogy amellett, hogy tájékozódunk és felkészülünk minden lehetőségre, meg kell tanulni szűrni az információkat, és pozitív spirálba tenni magunkat. Ez most szó szerint létszükséglet. Kicsi hangyák vagyunk egy óriási világban, mégis rengeteget tehetünk magunkért, ha a szépre, a jóra, az igazra figyelünk, ha ezt a vákuumot bizakodással és hittel töltjük ki. Ezért is tartom fontosnak, hogy a zenénkkel pozitív üzeneteket közvetítsünk, örömet adjunk és feltöltsük az embereket. Úgy érzem, nekünk ez a küldetésünk.

A képekért köszönet Sárik Péternek, nyitókép: Barcsik Géza