Számtalan könyv, szak- és szépirodalmi írás születik napjainkban a generációs traumák mélyre nyúló, tudat alatt működő hatásairól: úgy tűnik az X generációnak végre sikerül, sikerült megtörni azt a nemzedékek hosszú sorának lelkivilágát terhelő irányvonalat, miszerint a családi múltban fellelhető tragédiákról, hibás döntésekről, fekete bárányokról, a család „jó hírén”, „becsületén” esett vélt vagy valós szégyenfoltokról nem illik, nem szokás, tilos beszélni.

Legutóbb Benedek Ágota íróval veséztük ki a tabusítás témáját, a „mit szabad és mit nem” témakörét, és jutottunk arra a következtetésre, hogy mindannyiunk életében, családi hátterében kellemetlen, tragikus, megható történetek sorjáznak, és ez a tény akár össze is kapcsolhat embereket, ha valaki veszi a fáradságot és merészséget, és elkezd beszélni róluk. Az alább ajánlott két regény térben és időben is távol áll egymástól, terjedelemben igencsak különböznek, mégis mindkét könyv okos történetvezetéssel, figyelmes és összetett karakterábrázolással tárja fel a nagyon eltérő családok életében kirajzolódó ok-okozati összefüggéseket, ahol „minden történet körbeér egyszer”. Az, hogy mit kezdünk velük, csak rajtunk múlik.

Kovács Krisztián: Minden csendes és nyugtalan
(Európa, 2023)

„1993-ban ​a budapesti állatkert agg hím tigrise egy éjszakai etetés alkalmával megöli a személyzeti igazgatót. Kende Zalán az éj leple alatt elbujdosik a helyszínről, mert szentül hiszi, hogy ő tehet a tragédiáról. 2017-ben a Boráros téren leég egy könyvesbolt, az elszenesedett romok közt holttest fekszik. Novák Hunor épp csak megmenekül a lángok elől, meggyőződése, hogy miatta lobbant fel a tűz.”
Ha a regény címe (rajongok ezért a címért!) és borítója még nem csigázta volna fel kellőképp a kíváncsi jövőbeli olvasót, a fülszöveg minden bizonnyal elviteti velünk a kötetet a könyvesbolt kasszájához. Persze ne tévesszen meg az ajánló, nem hátborzongató krimiről van szó, hanem egy teljesen más típusú nyomozásról. A mozaikos cselekményből (az elején érdemes nagyon figyelni, a szerző ugyanis folyamatosan ugrál a történetszálak és idősíkok között, miközben sokat sejtető utalásokat rejt el a szövegben) kirajzolódik két (szigorúan véve három, ám ebből a narrátor saját története kevésbé hangsúlyos) egymáshoz lazán kapcsolódó család sorsa, felállnak a viselkedésminták, összefüggések, tapinthatóvá válik az a frusztráló, kapaszkodók nélküli tér, ami elvezet a fülszöveg tragédiáihoz.

„Ugye tudod, hogy te dönthetsz másként?” – a szerző interjúiban elmondta, hogy a regény üzenetének lényegét, az előbbi kérdést, ő maga anno egy barátjától kapta.

És valóban, felmenőink, apáink cselekedeteit nem tudjuk megmásítani, és hatásaiktól sem fogjuk tudni soha teljes mértékben függetleníteni magunkat. De a saját életünkért, választásainkért vállalhatjuk a felelősséget. A főhősök apái mind egy szálig démonoktól gyötört, útjukat vesztett férfiak, akik apaszerepben is jószerével kudarcot vallottak, és ahogy az már lenni szokott, a nőkkel szembeni attitűdjük, kapcsolataik alakulása erősen rányomja a bélyegét főszereplőink nőkhöz való viszonyulására is. A párkapcsolat pedig ismét egy olyan terület, ahol lehetőségünk van ledobni magunkról az otthonról hozott mintákat, beidegződéseket, ahol „dönthetünk másként”.

Kovács Krisztián megrázó erővel, ám egyáltalán nem szenteskedőn foglalkozik az alkohol problémájával, ami hazánkban is népbetegség, pusztít, tönkretesz függőt és családtagot egyaránt. Szabadulni tőle és mindattól, ami vele jár, komoly feladat. Támasz, kapaszkodók nélkül szinte lehetetlen. Bár ez a téma végigvonul a regényen, a szerző szerencsésen elkerüli annak a csapdáját, hogy – divatos kifejezéssel élve – hatásvadász „nyomorpornót” írjon. A sorokon és a hol összekuszálódó, hol összerendeződő történet minden egyes mozaikján átsüt valamiféle felemelő derű, melengető fény, a remény és a szeretet lángocskái, ami a szerző mélységes empátiájából fakad.

Paul Auster: A láthatatlan ember portréja (A magány feltalálása, fordította: Hegyi Pál, 21. század, 2022)

„Az apját gyászoló fiú egy üresen tátongó családi album mellett az alakmásai közt eltűnő apa trükkfotójára lel, és valami ennél is borzongatóbbra: egy százéves fotográfiára, melynek közepéből kitéptek egy darabot. A hasadás vizsgálata során egy családi tragédia krónikája elevenedik meg. ”
A láthatatlan ember portréja Auster egyik korai könyvének, A magány feltalálásának első része, két tükörszöveg egyike, amely azonban a másik nélkül, önállóan is értelmezhető. Az eredetileg 1982-ben megjelent szöveg meglepően sokban emlékeztet Annie Ernaux A hely /Egy asszony című 1983-as kisregényeire. A téma természetesen hasonló, minkét szerző a szülőknek állít emléket, gyökereiket ássák elő, velük együtt pedig azokat a családi, generációs traumákat, amelyek jelen életükre is kihatással vannak. De a hasonlóság nem csak a témából fakad, egyértelműen látszik a szövegeken, hogy a két szerzőt hasonló kulturális, irodalmi hatások érthették (Paul Auster pályájának kezdetén műfordítóként kereste a kenyerét, francia szerzők műveit ültette át angolba, és több évig élt Párizsban a ’70-es években).

A láthatatlan ember portréjának narrátora apja halála után az apa házának, dolgainak a felszámolásával foglalatoskodik, közben pedig villanásokból, emlékképekből finom ecsetvonásokkal felfesti egy örökké elérhetetlen, „láthatatlan” apafigura körvonalait, amire aztán magyarázatként megkapjuk egy megrázó családi tragédia történetét. A bűnesetet, merthogy itt bizony arról van szó, mélyen eltemetve a közös családi lelkivilág legsötétebb bugyraiba, makacs hallgatás övezi – a mesélő csak a szerencsés véletleneknek köszönhetően szerzett róla tudomást. Ám ez azonnal más megvilágításba helyezett mindent, amit az apjáról, annak viselkedéséről, múltjáról, családjáról gondolt.

Az, hogy a titok napvilágra került, magában hordozza annak a reményét, hogy a következő generációknak már nem kell viselniük egy olyan terhet, aminek nincsenek tudatában, csupán a súlyát érzik.

Auster soraiban vissza-vissza köszön (bár a második szövegben, Az emlékezet könyvében lesz igazán hangsúlyos) a szerző új generációba vetett hite, többször emlegeti akkoriban páréves kisfiát, mint a remény letéteményesét. Daniel Auster, Paul Auster 1977-ben született fia évekig inspirációként szolgált apja számára, aki több könyvben is ábrázolta őt. Szomorú adalék, hogy Daniel Auster tinédzserkorától kezdve súlyos kábítószerproblémákkal küzdött, rendszeres szereplője volt a notórius Club Kids szcénának, 2022-ben pedig drogtúladagolásban elhunyt. Ám az 1982-ben íródott kisregény mindettől még messze van: a végkicsengés legerősebb érzelme a felszabadulás, a remény, a választás lehetősége felett érzett öröm.

(Auster regénye rövidlistás volt a Nők Lapja Irodalmi Díj legjobb kortárs külföldi regény kategóriában, és a január végéig kapható A 100 legjobb könyv listájában ez első 10 között végzett.)

Kiemelt kép: Canva