Hámori Máté és Juhász Anna gyerekkoruk óta jóban vannak, útjaik újra és újra keresztezik egymást. Máté Liszt Ferenc-díjas karmester, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője. Sokoldalú, folyamatosan újító művész, változatos projektekkel és töretlen lelkesedéssel. Célja a klasszikus zene minél szélesebb körben történő népszerűsítése, különös tekintettel az ifjúságra. Semmi komoly című podcastjában művészbarátaival beszélget kultúráról, művészetről – és mindenről, ami széppé teszi a mindennapokat.

A beszélgetés rövid kivonata a videó alatt olvasható.

Inspiráló gyerekkor

Anna és Máté felidézik gyerekkorukat, hiszen – mivel szüleik jóban voltak – sok időt töltöttek anno együtt. Felemlegetik a közös nyaralásokat és teleléseket Mátraházán, az Akadémiai Üdülőben (Hámori Máté édesapja Hámori József neurobiológus – a szerk.). Meghatározó élmény, hogy inspiráló egyéniségek mellett nőttek fel, mindkettejükre nagy hatással voltak az órákig tartó beszélgetések.

A figyelmet, a másik ember figyelését és a kíváncsiságot így már gyerekkorukban eltanulták.

„Az orvos kíváncsi volt a költőre, a festőre. Én is és te is ebben nőttünk fel, hogy minden és mindenki érdekes. (…) Embereket kell gyűjteni az életben” – vallja Máté. És sajnálja, hogy ez a fajta társadalmi élet ma már nem jellemző.

„Volt-e lázadásod?” – jön a kérdés. Jogosan, hiszen az, hogy Máté a zenei pályát választotta, merőben szokatlan döntésnek számított a családjában. A művészet iránti rajongás jelen volt otthon, de senkinek nem ez volt a hivatása. Édesanyja azt akarta, hogy orvos legyen, ezért nagy csalódást okozott neki, amikor bejelentette, hogy karmesterképzőre szeretne felvételizni. Az évek múltán aztán „fokozatosan eltűnt a rettegés az anyám szeméből…”

Klasszikus vagy modern?

A beszélgetés Máté ars poeticájára terelődik: a zenészt gyerekként is az hajtotta, hogy mindenkinek elmondhassa: a zene a világ legjobb dolga! Ezért is próbál folyamatosan új közönséget bevonzani a klasszikus zene műfajának, amely ma kezd egyre inkább háttérbe szorulni. Máté a falakról beszél.

Szerinte kétféle fal van: az egyik a saját szívünket óvja meg saját magunktól, a másik fajta pedig az, ami két embert szétválaszt.

A zene mindkét falat képes szétrobbantani. Instant kapcsolatot tud kialakítani az emberek között, sokkal gyorsabban és könnyebben összehoz minket, mint a beszélgetés.

Szóba kerül az örök kérdés: hogyan válik valami klasszikussá? Úgy, hogy fennmarad az idő habjain – és erről csakis a minősége dönt. Illetve a zene akkor jó, ha működik, ha elindít valamit a hallgatóban. Máté persze nem csak a klasszikus zenében hisz, igyekszik minél gyakrabban átlépni a műfaji határokat.

Olvasmányok

A zene után kanyarodik a beszélgetés az irodalomhoz. A karmester nem tud kedvenc írót megnevezni, bár a forgatásra elhozott egy könyvet: a Bori notesz facsimile kiadását.

A szépirodalmi műfajok közül a költészet áll hozzá a legközelebb, hisz ez édestestvére a zenének.

Ugyanakkor Máté bevallja, hogy nem olvas gyakran verset, mert érzelmileg nagyon megviseli. Egyre kevesebb irodalmat és egyre több kultúrtörténetet, tudományos munkát olvas. „A szépirodalommal vigyázni kell, mert megvisel. (…) Egy erős verseskötetet nagyon nehéz végigolvasni, mert megviselődsz tőle.” Vissza-visszatér a Bibliához, Junghoz, Pilinszkyhez, József Attilához és Kosztolányihoz.

A Pura Poesia korábbi részei itt nézhetők meg.

Szerkesztő: Juhász Anna, Ribánszky Ágota