Hajszálpontosan lép be a Zoom-mítingbe, még látom, ahogy valaki kisuhan a szobából. Paula Hawkins Londonban, az íróasztalánál ül, körös-körül könyvespolcok. Gyors bemutatkozás után bele is vágunk: nagyon sok kérdésem van, szorít az idő.
Egy blogbejegyzésben meséli a Kéksötétről, hogy a tengerparton talált fehér kavics indította el a történetet. Hogyan lehet eljutni a gyakorlatban egy kődarabtól a regényig?
Már volt egy ötletem egy szigettel kapcsolatban, tudtam, hogy olyan helyről akarok írni, amelyet a dagály rendszeresen elvág a szárazföldtől. És az is megvolt, hogy egy művész él azon a szigeten. De még nem találtam ki, hogyan fognak ezek a dolgok működni, és hová fut ki a cselekmény. Ahogy ott sétáltam, és felvettem a kavicsot, elkezdtem gondolkodni: Ez a karakter mire figyelne? Mit szedne fel? Mi lenne érdekes számára? Egy kavics? Nem, az nem. Egy csont, na, az már inkább. Azzal akarna dolgozni. Szobrot készítene belőle. Meg is volt hát a történet lehetősége: egy csont és egy szobor, és a rejtély, hogy honnan származik ez a csont. Nem az, aminek először gondolják. Szóval azt akartam megmutatni ezzel a blogbejegyzéssel, hogy egy tárgy hogyan bontja ki a sztori lehetőségeit, hogyan hozza mozgásba a cselekményt, mert egy jó helyszín és egy karakter még semmire sem elég.
A szabadság és a függetlenség fontossága, a kötöttségek elleni küzdelem visszatérő eleme a regényeinek. Miért érzi szükségét annak, hogy újra és újra elővegye a témát?
Igen, a szabadság fontos számomra,de nem abban az értelemben, hogy úgy éljünk, ahogy akarunk, hanem hogy az embereknek meglegyen a lehetőségük a saját sorsuk irányítására, hogy terük legyen döntéseket hozni arról, hogyan akarnak élni. A szereplőim azokkal a korlátokkal harcolnak, amelyek ebben gátolják őket, legyen szó kontrolláló férjről vagy a patriarchális társadalomról úgy általában, amely bizonyos módon ítél meg téged.
És hogy látja, van fejlődés? Szabadabban élhetünk, mint korábban, vagy csupán más dolgok korlátoznak minket, mint az elődeinket?
Azt hiszem, ez folyamatos küzdelem, nem igaz? Mert a legtöbb társadalomban és a legtöbb nő számára sokkal nagyobb a szabadság, mint régen, bár nem mindenhol. De vannak más, új típusú korlátok. Szóval ez állandóan változik, talán ezért térek vissza hozzá olyan gyakran, mert ez nem egy egyenes vonal. Két lépést előre, egyet hátra. És ez igaz a nők jogaira is. Nézzük csak, mi történik az Egyesült Államokban, hogyan korlátozzák újra a nők döntési szabadságát. Szóval igen, haladtunk előre, de egy pillanatra sem veszíthetjük szem elől a kérdést.
Vanessa, a könyvbéli híres művész azt írja egyik levelében, hogy „a család a szabadság ellentéte”. Engem mindig is foglalkoztatott a gondolat, hogy a női művészek számára a család egyszerre jelent inspirációt és korlátot, terhet is. Ön egyetért Vanessával?
Ez nagyon személyes kérdés, és ebben az esetben Vanessa is kifejezetten személyes véleményt fogalmazott meg. Igaz, számos női író és művész azt vallja, hogy a családjuk óriási inspirációt jelent számukra, és a családtagok, a gyerekek ábrázolása kiemelkedően fontos nekik. Ám az is kétségtelen, hogy – talán Vanessa generációja és az azt megelőzők esetében, de még ma is – a háztartás és a család körüli felelősség nagyrészt rájuk hárul. A gyereknevelés, a mindennapi teendők, ezek többsége még mindig a nőkre marad.
Így nem meglepő, hogy számára – és talán számomra is – a családi élet és a háztartás olyan dolog, ami jelentős korlátot jelentene a szakmai fejlődésben.
Az összes karaktere nagyon emberi, hibákkal, sérülésekkel, amelyek nincsenek elkendőzve, épp ezért az olvasónak szinte küzdenie kell azért, hogy megkedvelje őket. Önnek van kedvenc szereplője?
Azt hiszem, a lényeg az, hogy senki sem mentes a hibáktól. Mindenki nehéz eset, ez biztos. A regényeimben pedig folyamatosan belelátni valakinek a fejébe. Ha tudnánk olvasni mások elméjében, abból mindannyian elég rosszul jönnénk ki, mert mindannyiunknak vannak borzalmas gondolataink időről időre. Egyes pillanatainkban a gondolataink méltatlanok, sőt kifejezetten kegyetlenek. De szerintem az az érdekes, ha megpróbáljuk megérteni ezeket az alakokat, és meglátni emberi mivoltukat annak ellenére, hogy néha rettenetes dolgokat tesznek. Ami az írást illeti, úgy gondolom, mindig a legszörnyűbb figurákat a legszórakoztatóbb megírni. Szóval ebben a könyvben például Emmeline és Julian karakterével birkóztam meg a legkönnyebben.
És a legnehezebben?
Ó, hát Grace-szel. Nehéz volt megfejtenem, megértenem őt, a motivációit, érzelmeit. Sokat tűnődtem rajta, és ez a cselekményt is befolyásolta. Tudtam, hogy valami borzalmas dolgot fog művelni, de egészen a regény közepéig fogalmam sem volt róla, mennyire borzalmasat…
A Kéksötét egyik fontos motívuma a mérgező női barátság. Honnan jött az ötlet, hogy így ábrázolja a női kapcsolatokat?
Mindig is érdekelt a barátság, mert elhanyagolt téma. Gyakran írunk családi kapcsolatokról, szerelmekről, de a barátságokról kevesebbet beszélünk, pedig sokak számára ezek a leghosszabb, legtartósabb kötelékek. Ha egy barátság tönkremegy, az ugyanolyan fájdalmas lehet, mint egy szerelmi szakítás – sőt, talán még rosszabb, mert nem igazán van forgatókönyvünk arra, hogyan kell neki véget vetni. Ezért izgalmas és talán fontos is beszélni arról, ha valami rosszul sül el. Én amúgy is olyan kapcsolatokat vizsgálok, amelyek kudarcot vallottak. Azt figyelem, hogy a szereplők hogyan kezelik ezeket. Nem gondolom, hogy általánosságban mondanék valamit a női kapcsolatokról. Inkább erről az egy barátságról beszélek, amely igencsak torz, mert sokkal fontosabb az egyik félnek, mint a másiknak. Talán ez az egy jellemzője van, ami általánosabb: elég gyakori, hogy egy kapcsolat egyenlőtlen abból a szempontból, hogy mennyire fontos az egyes emberek életében. De én ezt a szélsőségekig viszem, hogy lássam, meddig lehet feszíteni a húrt.
Vajon másképp alakult volna a történet egy kevésbé elszigetelt, kevésbé nyomasztó helyszínen?
Egészen biztosan. A helyszín a történet legfontosabb kötőeleme. Képes befolyásolni mindent, legfőképp a karakterek viselkedését. Különösen Grace és Vanessa esetében, akik hosszú ideig éltek ott. Meghatározza a sorsukat. Ez a való életben is így van: a hely, ahol élünk, mindenre hatással van.
Jellemző Önre a történetgyűjtés, vagy inkább csak a fantáziájára szeret hagyatkozni?
Történetgyűjtő vagyok, igen, határozottan. Gyakran merítek ihletet elmesélt sztorikból, esetleg újságban olvasott dolgokból. De általában csak egy kis részlet az, amit ezekből megragadok, nem az egész történetet veszem át. Néha csak egy egészen aprócska részét, ami igazán felkelti a figyelmemet. Ezt aztán valami mássá formálom, a végeredmény teljesen eltérhet az eredetitől.
A legtöbb regényem, azt hiszem, így született: másoktól vett történetekből, amiket aztán a sajátommá alakítottam.
Regényeiben különböző nézőpontokból ír, több megbízhatatlan narrátor szavaiból áll össze a cselekmény. Hogyan lát neki a megtervezésnek? Fontos Önnek, hogy már a legelejétől szigorú kontroll alatt tartsa a történet alakulását, vagy enged azért némi szabad teret a karaktereknek, hogy megnézze, mennyire szalad el velük a ló?
A regényírás elején általában lazábban állok hozzá a dolgokhoz. Nem szoktam rögtön kidolgozni a teljes szerkezetet, mert ilyenkor még nem látom pontosan, hogyan fog kinézni az egész. Az első szakaszban sokkal szabadabban hagyom áramolni az ötleteket. Aztán ahogy haladok előre, mindig eljön egy pont – általában a történet közepe táján –, amikor meg kell állnom, és át kell gondolnom mindent. Ilyenkor szoktam a falamra post-iteket ragasztani, hogy lássam, hol tartanak a karakterek, mikor mi történik velük, ki mikor mit mesélt már el, mit tudunk, mit nem, és hogyan illeszkednek egymáshoz az egyes események. Ekkor kezd egyértelművé válni, milyen formát ölt a regény, és ettől a ponttól kezdve szorosabb kontrollt tartok. A történet elején több mozgástér van, de ahogy közeledem a végéhez, egyre kevesebb az improvizációs lehetőség. Szűkül a tér a szereplők körül.
Előfordult már, hogy írás közben rájött, nem működik a sztori, amin dolgozik? Hogy kénytelen lesz feladni?
Igen, sajnos előfordult. Az egyik korábbi regényemnél körülbelül harmincezer szót írtam meg, amikor rájöttem, hogy nem tudom folytatni. Nem azért, mert a cselekmény nem működött volna, hanem mert egyszerűen elvesztettem a lelkesedésemet. Túl sötét volt a történet, és egyre inkább azt éreztem, hogy ezt senki sem akarná elolvasni. Borzasztó érzés, amikor valamit fel kell adni, de mindig meg lehet menteni belőle részeket. Abból a regényből például megőriztem a helyszínt – egy szigeten játszódott volna –, és ezt a mostani könyvemben fel is használtam. Sőt, valószínűleg visszatérek még néhány részletéhez a jövőben is. Szóval nem volt teljesen elpazarolt munka, még ha akkoriban annak is tűnt.
Több regényében is megjelenik a képzőművészet, szívesen szerepeltet izgalmas karakterként művészeket ezekben a csavaros történetekben. Fel tudja idézni, mikor kezdődött a rajongása, érdeklődése a képzőművészetek iránt?
Emlékszem, amikor először gyerekként a szüleim barátainak otthonában jártam, és megláttam egy reprodukción Hieronymus Bosch festményét, A földi gyönyörök kertjét, teljesen lenyűgözött, mert ez az a fajta alkotás, amit órákig lehet nézegetni. Egyszerűen imádtam. Aztán tinédzserként nagyon tetszettek Edward Munch művei, mert azok is narratívak: olyan festmények, amelyekhez könnyen lehetett történetet kitalálni. Azt hiszem, mindig is szerettem az ilyen műveket. Most inkább az absztrakció felé húzok, de határozottan innen indultam. A narratív művészet volt az, ami megfogott, amikhez már gyerekként hozzá tudtam gondolni a tündérmeséimet.
Hogy látja, még mindig akadályt képez az üvegplafon a női írók számára? Vagy mára eltűnt a brit könyvpiacon?
Talán könnyebb dolgunk van, mint korábban, de azért még mindig van hová fejlődni. Persze, sok sikeres női író van manapság, és régen nagyobb kihívás volt, hogy női szerzők könyvei megkapják a kellő figyelmet. Nem értékelték őket ugyanúgy, kevesebb kritika, ajánló jelent meg a műveikről, és ritkábban kerültek fel az irodalmi díjak jelöltlistáira. Az elmúlt harminc évben azonban rengeteget változott a helyzet! Az irodalmi élet szereplői ma már sokkal tudatosabbak abban, hogy a jelöltlisták és a zsűrik összetétele pontosabban tükrözze a társadalom sokféleségét. Persze a kiadói világban még mindig vannak egyenlőtlenségek, de manapság inkább az tűnik fel, hogy milyen kevés munkásosztálybeli vagy színes bőrű író kap figyelmet. Az ő könyveik gyakran hiányoznak a kritikai szekciókból és az irodalmi díjakra jelöltek közül is. Még van hová fejlődni, de jó úton haladunk.
Meg tudná nevezni azokat az írókat, akik hatással voltak a munkájára?
Agatha Christie volt az első olyan író, aki nagy hatással volt rám, mikor tizenévesként olvastam. Később, amikor írással kezdtem foglalkozni, Margaret Atwood stílusa, mondanivalója nyűgözött le teljesen. Manapság nagy rajongója vagyok Kate Atkinsonnak, egyszerűen imádom a könyveit. Shirley Jackson meg az atmoszférateremtés mestere, rendkívül okos író volt.
Érzi még a nyomást, ami A lány a vonaton hatalmas sikeréből fakad, vagy már kellőképpen eltávolodott tőle?
Nagyon hálás vagyok A lány a vonaton sikeréért, mert jóval könnyebbé tette számomra az életet. Igen, az emberek még mindig emlegetik, de már nem olyan sűrűn, mint korábban. Már nem nehezedik rám akkor súllyal, nincsenek ahhoz igazítva az elvárások.
Ha csak három dolgot vihetne magával egy lakatlan szigetre, mik lennének azok?
Egy öngyújtó vagy csomag gyufa, valamilyen éles, vágó szerszám és egy könyv.
És melyik könyv?
Hűha, valami hosszú és megunhatatlan kellene… Mondjuk Kate Atkinsontól az Élet az élet után. Igen, azzal ellennék.
Paula Hawkins Kéksötét című regénye Török Krisztina fordításában szeptember 26-tól érhető el. Az interjúért köszönet a Magnólia kiadónak.
Kiemelt kép és fotók a szerzőről: Kate Neil
