Ez persze költő kérdés, nyilván van valami egészen egyedülálló érzékenysége, és biztosan nagyon figyel is, így sok minden nyomot hagy benne. A Pánikot azért szerettem, mert sok olyan dolgokról beszélt benne, amiről akkor még nem igazán beszélt senki. Szeretettel nyúlt a női lélekhez, és úgy nevettetett meg, hogy nem a nőket és érzéseiket tette nevetség tárgyává.

A Tiszta szívvelt egyenesen imádtam, legfőképpen azért, mert főhőseinek a mozgássérülteket választotta, megmutatta, mi jár a fejükben, hogyan élnek, mire vágynak, és még azt is lehetővé tette, hogy velük nevessünk saját nehézségeiken. Sosem felejtem el, és bármikor szívesen nézem újra azt a jelenetet, amikor a három főszereplő elmegy horgászni, és Fekete Ádám végig kommentálja, ahogy átvergődnek a nádason.

Kit érdekelnek az alkoholisták?

Az új filmmel kapcsolatban egy kicsit szkeptikus voltam, amikor meghallottam, hogy az alkoholizmus a témája. Tele van az ország alkoholistával, ahova csak nézek, látom őket, miért akarnám a mozivásznon is a magyar valóság egyik legsötétebb arcát nézni? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettem fel magamnak, és szerintem ezzel nem voltam és vagyok egyedül. A választ – most, hogy láttam a filmet – már pontosan tudom.

Ez pedig nem más, mint hogy Till Attila megint úgy nyúlt egy kellemetlen, sokszor tabuként kezelt témához, amellyel kapcsolatban az érintettek jelentős része teljes vagy részleges tagadásban van, hogy nem szépített rajta, nem ködösített, nem beszélt félre, és közben már megint megengedte, hogy röhögjünk. Az ő nézőpontjából végre úgy néz ki ez a mindenkit érintő téma, mint amiről végre el lehet kezdeni beszélni.

Jelenet az És mi van Tomival? című filmből (Fotó: Nemesházi Péter @ Laokoon Filmgroup)

Mert hogy mindenkit érint, ezen nincs mit kertelni. Nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki még ne találkozott volna az alkoholizmussal a családjában, rokonságában, a munkahelyén, vagy bárhol, bármilyen környezetben. Nincs még egy ilyen méretű probléma, amellyel kapcsolatban ekkora lenne a sunnyogás, én azt gondolom. Ott van minden sarkon, mégsem akarjuk észrevenni, mégsem akarjuk megtanulni kezelni, bánni vele. Bánni valahogy az alkoholistákkal, köztük azokkal, akik szeretnék abbahagyni az ivást.

Egy hétköznap drámája

Az És mi van Tomival? egyik legfájóbb visszatérő eleme, hogy mennyire megnehezíti a társadalom, a többi ember egy leszokó alkoholista amúgy is rettenetesen nehéz dolgát azzal, hogy folyamatosan tukmálja az italt. Szinte hihetetlen, hogy annak ellenére, hogy valamilyen módon tényleg mindenki érintett, sokan ennyire érzéketlenül és empátia nélkül képesek az alkoholbetegek felé fordulni. Aki megnézi a filmet, az garantáltan érzékenyebb lesz ezzel kapcsolatban a jövőben.

Kapcsolódó: Till Attila nemrég interjúban is mesélt nekünk erről a filmről

Maga a film nem egy eget rengető sztorin alapul, pont a mindennapiságot és az egyszerűséget ragadja meg, és tömöríti bele a drámát egyetlen nap eseményeibe. A két főszereplő Sanyi, a jobb napokat élt bábszínész, valamint Pali, az ő sajátos kis Sancho Panzája, akik az Anonim Alkoholisták gyűléséről kerekednek fel, hogy megkeressék sorstársukat, Tomit, akiről már egy hete nem tudnak semmit.

Keresés közben találkoznak önmagukkal, a múltjukkal, elvesztett és újra megtalált boldogságukkal, szeretteikkel, egyszóval az életükkel, annak minden sötétségével és világosságával együtt.

A film láthatatlan, ám abszolút főszereplője mégiscsak az alkohol, amely egyrészt ott leselkedik rájuk minden sarkon, és elég egy rossz pillanat, máris lecsap. Az alkohol ott van a múltjukban, a jelenükben, a történeteikben, a tragédiáikban és a komédiáikban, és ha úgy adódik, egy perc alatt elront mindent.

Jelenet az És mi van Tomival? című filmből (Fotó: Nemesházi Péter @ Laokoon Filmgroup)

A már említett rendezői érzékenységnek, de nyilván a főhősöket alakító színészeknek, a mindig csodás Thuróczy Szabolcsnak és Polgár Tamásnak is nagy szerepe van abban, hogy a (nem ivó) alkoholistákra végre nem feketén-fehéren tekintünk. Nem csak azt látjuk, mennyi mindent elrontottak és mennyire kellemetlen, esetenként igazán szörnyeteg alakok tudtak lenni, hanem azt is megmutatják, hogy ők is csak emberek, érző lelkek, akiket egyébként lehet szeretni is.

Kapcsolódó: Interjúsorozatunk Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánssal

A film további erényi közé sorolom a katarzis nélküli katarzist. Nincsenek nagy összeborulások, valószerűtlen kibékülések és végleges megoldások. Apró gesztusok vannak, amelyek segítenek a nézőnek is elhinni, hogy mindig van remény, mindig lesz valami, amiért érdemes másnap is felkelni, csak meg kell találni. És néha nem elég egy napig keresni.

Till Attila harmadik nagyjátékfilmje állami támogatás nélkül készült. Mindenki, aki részt vett benne, akár alkotóként, akár a háttérből, akár a filmvásznon, nem a pénzért, hanem szívből és lélekből dolgozott. És ez nagyon látszik rajta. Október 31-től mindenki láthatja saját szemével is a magyar mozikban! Én azt mondanám, kötelező.
Kiemelt kép: Nemesházi Péter @ Laokoon Filmgroup