Mindig is szerettem utazni, és az volt a tervem, hogy ezt a szenvedélyem nem adom fel miután gyerekem születik. Európán belül sokszor mentem egyedül is, hol máshova költözött gyerekkori barátnők, hol egy londoni musical vagy berlini operaelőadás csábított repülőre ülni, más levegőt szívni, idegennyelvek hangzásvilágával kényeztetni a fülem és az idegrendszerem.

Mi nagyon rugalmasak vagyunk e tekintetben a férjemmel, simán utaztunk és utazunk egymás nélkül is. Nyolc hónapos terhes voltam, amikor ő egy hétre elutazott haverokkal Zanzibárra. Covid volt, én úgy voltam vele, ha véletlen sokkal hamarabb születik a kicsi, akkor sem lehetne velünk a kórházban, nehogy már lemaradjon egy életre szóló élményről.

Igenis jár a kikapcsolódás

Kislányunk születése után néhány hónappal is elment síelni, nyáron férfibandával tengerpartra. Miért ne ment volna ezekre a programokra ugyanúgy, mint mielőtt apuka lett? Én el tudtam látni a gyermekünket, akinek élete első két évében én voltam a fix pont, ezt az is alátámasztotta, hogy az apja távolléteit remekül viselte. Még videótelefonálás közben sem sírta el magát, pedig az valóban komoly tesztje az érzelmeknek.

Mindig megdöbbenek, amikor anyukás fórumokon azt olvasom, valaki nyolc éve nem volt egy napot sem távol a gyerekeitől, és némi bátorításra van szüksége, hogy meglépje és el merjen utazni két napra egy barátnőjével.

Én végül 22 hónapos korában léptem le először, igaz ez előtt alvásproblémái miatt kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy utazgassak. Aztán amint elkezdett jobban aludni és közeledett a második születésnapja, feltört bennem az ismerős vágy, és megalkottam a mestertervet annak megvalósítására: fokozatosan növelve a távol töltött időt még hároméves kora előtt eljuthatok oda, hogy egy ötnapos kikapcsolódást megejthessek. (Jó lenne még azelőtt utazgatni picit, mielőtt testvére születik, és újraindul a legjobb értelemben vett társfüggőség.)

Először egy éjszakát, majd kettőt töltöttem távol még belföldön, hogyha bármi baj lenne, hamar otthon legyek. Természetesen semmi gond nem volt, ezért a második születésnapja után három hónappal elutaztam Rómába három napra egy barátomhoz. Soha nem fogom elfelejteni azt az eufóriát, amit a repülőn éreztem. Már az teljes értékű kikapcsolódásnak hatott, hogy ott ülök, és csak a stewardessek mutogatásait kell bambulnom.

Feltört bennem az ismerős vágy… (Fotó: Canva)

Persze, a felhők közé érve már tele voltam félelemmel és kérdésekkel: ugye nem lesz baj, ugye nem fog sokat ébredni, neadj’ csillapíthatatlanul sírni utánam. Persze elmondtam neki, hogy elmegyek, de csak az út előtt egy nappal jelentettem be, ez a taktika azóta is működik. Anyukám pedig jött segíteni a férjemnek.

Valódi pihenést!

A kinti barátom a reptéren várt, és azonnal rohantunk egy Roma focimeccsre. A szurkolók közt masírozva a fellegekben jártam, kint lehetek az estében szabadon, meccset nézek, fiesta van. Boldogságomat csak az árnyékolta be, amikor rájöttem, az úti mellszívó kiesett a kabátzsebemből, innentől csak remélhettem, hogy fogok tudni aludni éjszaka. Másnap reggel első dolgom volt olaszul elsajátítani a mellszívó szót (tiralatte), és nyakamba vettem a várost. Fél napom ráment a hadműveletre, valószínűleg az anyaszerep még követelt egy kis teret magának.

A három nap során tartottam magam az eredeti elképzelésemhez, és az idő felét egyedül töltöttem, amikor pedig már épp rám tört volna a kislányom hiánya, megbeszéltem egy találkozót a kint élő barátommal.

Nagyon fontosnak gondolom, hogy ha egy anya végre kiszabadul, ne egy másik alkalmazkodós helyzetben találja magát, végre kapjon teret az ő belső világa és tempója.

A sikeres római napokat egy londoni kiruccanás követte pár hónap múlva, majd a kislányom harmadik születésnapja előtt két hónappal eljött az idő, hogy elinduljak a húgommal öt napra Nápolyba. Négy éjszakát egymás után nyugodtan aludni… – ennyi volt a vágyam, hiszen ilyen három éve nem volt. Ezen felül a világ legjobb pizzáit megkóstolni és nyugodtan (!) megenni már apróságnak tűnik.

Jelentem: minden távol töltött percet élvezni tudtam, és nincs emiatt lelkiismeret-furdalásom.

Szükségem volt rá, hogy pár óránként érkezzen az éterben némi információ a gyerekről, de szinte egyáltalán nem szorongtam. És bár az első kimozduláshoz mérhető eufóriát már nem éreztem, igazából kezdett minden olyan lenni, mint a gyerek előtt volt, amikor egyedül utaztam. Kezd újra természetes lenni a töltekezés, a magamra figyelés, a távolság pedig nem rémisztő, hanem szeretetet növelő és energizáló.

Levetkőzni a mintákat

Öt éves voltam, amikor a szüleim először hagytak ott a nagyszüleimnél Erdélyben, ők pedig hazautaztak a húgommal Debrecenbe. Éterien tökéletes nap volt és hatalmas trauma, amikor másnap délután értem jöttek, mondván anyukám egész éjjel sírt, nem bírta nélkülem, haza fognak vinni. Nagyszüleim sopánkodtak, én traumatizálódtam, mert sajnos soha többé nem hagytak több napra a nagyszülőknél.

Én mindenképp másképp akartam ezt csinálni, nem akartam ilyen szinten függeni a gyerekemtől. Azt hiszem, ez sikerült. Ugyanakkor azt élem meg egy-egy ilyen hosszabb távollét után, hogy egyhamar nem vágynék újra elutazni nélküle. Régen szomorú voltam, hogy haza kell repülni, most idegesen figyeltem, nehogy később induljon egy perccel is a gép, annyira vártam már, hogy meglássam a kis mosolygós arcát.

És az, hogy érkezés után húsz percig boldogan ölelgetett, gyengéden simogatta a kocsiban az arcom és sértődésnek nyoma sem volt, igazolja, hogy mindenkinek így volt a legjobb.

Az pedig csak egy kis extra, hogy az a kis kézipoggyászba begyűrhető plüsskutya, amit a reptéren vettem neki, azóta kiütötte a nyeregből a korábban is nálunk lakó másik harminc plüssállatot, és ő kíséri el minden nap a bölcsibe. Bizonyítéka az „olasz kutya” annak, hogy anya, ha el is megy, mindig, megbízhatóan és feltöltekezve visszatér hozzá, és nem megy el két nap múlva újra. Csak majd, ha már megint nyugtalan a lába egy kis felnőtt kalandra vágyódva.

Kapcsolódó: Szóló utazás nőként – 5 tipp, hogy életre szóló élményt szerezz

Kiemelt kép: Illusztráció – Getty Images