Carley Fortune díjnyertes újságíró, aki hosszú évekig szerkesztőként dolgozott Kanada vezető kiadványainál. Ő felügyelte a Refinery29 Canada indulását, és az ügyvezető szerkesztői posztot töltötte be egészen addig, amíg 2021-ben át nem nyergelt a romantikus regényekre. Fiatal éveit Ausztráliában, Sydney külvárosában, valamint Barry’s Bay-ben, egy apró tóparti városban töltötte Ontarióban. Jelenleg Torontóban él a férjével és két fiával. Ez a nyár más lesz harmadik magyarul megjelenő regénye, ennek kapcsán beszélgettünk Zoomon a túlzottan tökéletes férfiakról, a mindent elsöprő románc varázsáról és az írás öröméről.

Korábban évekig dolgoztál szerkesztőként. Hasznos volt a mások szövegeinek gondozásából merített tapasztalat, amikor írni kezdtél, vagy inkább hátráltatott, mivel kevésbé tudtál ösztönösen működni íróként? 
Valójában nagyon sokat segített. Mivel több íróval dolgoztam, láttam, hogyan küzdenek a maximalizmussal már a legelső vázlatuknál. Folyton emlékeztetnem kellett őket arra, hogy ez egy folyamat, és hogy adják át nekem a szöveget, majd együtt jobbá tesszük. Én is hajlamos vagyok hajszolni a tökéletességet, de közben azt is tudom, hogy soha nem fogok befejezni egy regényt, ha ehhez ragaszkodom. Ezért nagyon alacsonyra tettem a mércét, mindennap csak keveset írtam, és nem volt szabad visszalépnem javítgatni. Csak el akartam jutni az első vázlat végére, és bíztam benne, hogy a jövőbeli énem majd szerkeszti és tökéletesíti.

Tehát el tudtad különíteni ezt a két szerepet? Az írói sapkát le tudtad cserélni a szerkesztői sapkára?
Igen, íróként megengedtem magamnak, hogy szórakozzak. Amikor elkezdtem írni a Minden elmúlt nyár című könyvet, nem is akartam kiadni. Csak magamnak írtam, és ez felszabadított, mert egyszerűen élveztem a folyamatot. 2020-ban voltunk, a pandémia idején, és az írás egyfajta menekülést jelentett számomra. Nem sok embernek mondtam el, hogy min dolgozom. Aztán, amikor befejeztem, kivettem egy hét szabadságot, leültem, és szerkesztői szemmel átnéztem.

Carley Fortune: Minden elmúlt nyár (2024), Várlak a tónál (2024), Ez a nyár más lesz (2025), fordította: Kéri Andrea, Magnólia kiadó

Volt egy pontos pillanat, amikor rádöbbentél, hogy hú, ez működni fog, tényleg írtál egy könyvet?
Emlékszem, amikor kábé 14 ezer szóhoz értem a kéziratban, akkor már tudtam, hogy be fogom fejezni. Az első húsz oldalt elküldtem a legjobb barátnőmnek, mire ő azt írta: „Író leszel, ez már tuti”. Én még nem is sejtettem, de ő már tudta. Ez hatalmas bátorítást adott.

Először a karaktereket alkotod meg, vagy inkább a történet áll össze hamarabb?
Valójában a helyszínből indulok ki. Ebből bontakozik ki a főszereplő figurája. Ha ez a kettő megvan, akkor indulhat a sztori.

Mennyire fontos számodra az irányítás az írás során? Hagyod, hogy a karakterek meglepjenek, önálló életre keljenek?
Mivel romantikus regényeket írok, tudom, hogy a boldog végkifejlet elengedhetetlen, de nem tervezem meg túl részletesen a cselekményt. Szeretem, ha a karakterek alakítják a cselekményt. Az írás egyik legnagyobb öröme számomra pont az, hogy a történet magától bontakozik ki.

A Minden elmúlt nyárban nagyon pontos és valósághű volt a tinédzser szerelem ábrázolása. Én legalábbis pont így emlékszem az akkori szerelmes lángolásokra, szívfájdalmakra. A saját emlékeidből merítettél?
Igen, saját tinédzserkori énemet hívtam segítségül: elővettem a kamaszkori naplóimat, több doboznyi volt belőlük. Soha nem olvastam őket azelőtt, de a pandémia alatt végigbogarásztam az összeset. Fájdalmas volt, sőt, mondhatni kínos, de sokat segített a tinikori drámák – legyen szó szerelmi vagy baráti drámákról – hiteles ábrázolásában.

Romantikus, mélyen érző, szenvedélyes: lapokon a tökéletes férfi

Legújabb regényedben, a márciusban megjelenő Ez a nyár más lesz című könyvben a férfi főszereplő, Felix szinte túl jó, hogy igaz legyen. Persze, a romantikus regényekben nem a komor valóságot szeretnénk viszontlátni, de mégis: nincs benned aggodalom, hogy túlzottan elrugaszkodott illúziókat ébresztesz az olvasókban?
Azt hiszem, Felix egy igazán kedves srác, akinek életét egy múltban szerzett lelki seb bonyolítja. Próbálja megtalálni a helyét a világban, de alapvetően egy igazán jó ember – én hiszem, hogy ilyenek léteznek. Például az én férjem is ilyen.
Azt szeretném, ha az olvasóknak a könyveim menekülési lehetőséget nyújtanának – mintha kicsekkolnának a valóságból, és elutaznának egy gyönyörű helyre. Ehhez pedig az kell, hogy a karakterek helyzetei néha rendkívülibbek legyenek annál, mint amit az olvasók megtapasztaltak. Bár hallottam olyan olvasókról, akik éltek át hasonló élményeket. De a legfontosabb számomra az, hogy amikor olvasod a történetet, úgy érezd, hogy egy valódi romantikus párkapcsolat kibontakozásának vagy tanúja. Hogy az érzelmek hitelesek, és hogy ezek a karakterek akár valós emberek is lehetnének.

Ebben a regényben jóval több szenvedélyes jelenet van, mint az előzőekben. Ezeket ösztönösen írod, vagy van valamilyen profi iránymutatásod hozzájuk?
Ösztönösen. Úgy érzem, hogy az intim jelenetek nagyon személyesek, és teljesen egyéni ízlés dolga, hogy ki mennyire élvezi őket. Ez szubjektív élmény, ezért csak a saját megérzéseimre hagyatkozhatok írás közben.

Kapcsolódó: Kicsoda Rebecca Yarros, akiért megőrülnek a romantikus fantasy rajongói?

Minden könyved végén, a köszönetnyilvánítás után megosztod az adott könyv keletkezésének körülményeit. Miért tartod ezt fontosnak?
Igen, azt hiszem, hogy a könyvek kontextusa számomra olvasóként is nagyon érdekes. A Minden elmúlt nyár esetében a kiadóm kérte tőlem, hogy írjak egy extra esszét a könyvhöz. Nem gondolkodtam rajta sokat, csak szerettem volna elmagyarázni, hogy milyen kapcsolatom van a helyszínnel, Barry’s Bay-jel, és miért akartam megírni ezt a történetet. Az olvasók jól fogadták mind a köszönetnyilvánítást, mind az esszében szereplő személyes részleteket. Ezért minden könyvnél úgy tekintek erre a lehetőségre, mint esélyre, hogy személyesebb módon kapcsolódjak a közönségemhez. Azt hiszem, ez részben abból fakad, hogy újságíróként dolgoztam, és láttam, mennyire erőteljesen tudnak rezonálni az emberek az őszinte, igaz, személyes történetekre. Úgyhogy örülök, hogy itt mesélhetek magamról kicsit bővebben.

Az írás öröme, a romantika öröme

A könyvkiadás ma már milliárd dolláros iparág, különösen Észak-Amerikában és az USA-ban. Szerinted ez elvesz valamit az írás varázsából? Túl nagy nyomást helyez az írókra? Hogyan hat ez az írás folyamatára? Hogyan hat ez rád, hiszen megírtál egy könyvet, hatalmas siker lett, és most folyamatosan teljesítened kell.
Szerencsére a második könyvemet még azelőtt megírtam, hogy az első megjelent volna, ezt az ügynököm, valamint a szerkesztőm tanácsolta. Azt mondták, jó, ha haladok vele, még mielőtt az első könyvről megkapnám az olvasói és kritikai visszajelzéseket. És még úgy is, hogy az első könyvem végül nagyon sikeres lett – vagy talán éppen azért –, a második könyv megírása elképesztően nehéz volt számomra. Rengeteg nyomást éreztem, de kevésbé az üzleti oldalról. Sokkal inkább attól féltem, hogy csalódást okozok. Most már volt szerkesztőm, kiadói csapatom, és rettegettem, hogy nem tudom még egyszer megcsinálni.

Komoly imposztorszindrómával küzdöttem.

A harmadik könyvnél már nem éreztem ezt ennyire – minden egyes alkalommal egyre kevésbé érzem ezt a fajta nyomást. Írás közben igyekszem kizárni a külső hangokat, hogy szabadon tudjak dolgozni. Persze a saját kételyeimmel így is meg kell küzdenem, de a szakma üzleti oldalát már ki tudom zárni az alkotás folyamatából. Most épp a negyedik könyvem észak-amerikai megjelenésére készülünk, és ez még mindig félelmetes érzés. Nem tudom, eljön-e valaha az a pont, amikor egy könyv kiadása már nem tűnik ijesztőnek. De igazából az foglalkoztat leginkább, hogy hogyan reagálnak majd rá az olvasók, nem pedig az iparág egésze.

Olvasod a Goodreads-hozzászólásokat? 
Régebben igen. Az első könyvemnél – különösen még a megjelenése előtt – elolvastam az első véleményeket, és néhány teljesen letaglózott. Voltak, amelyektől szó szerint fizikai rosszullétet éreztem. Mostanra már meg tudom állni, hogy ne olvassam őket. Egy idő után ugyanis a pozitív visszajelzések nem mozgatnak meg, viszont a negatív kritikák mindig betalálnak. Ezért amennyire csak lehet, próbálom megóvni magam ezektől, mert ha hagynám, teljesen le tudnának húzni, és soha többet nem írnék egy sort sem.

Kapcsolódó: Nők Lapja könyvajánló – 7 könyv női íróktól, női hősökről, nem csak nőknek!

A női barátság kiemelt szerepet kap a harmadik regényedben. Te hogy látod, miben tudnak ezek segíteni nekünk a mindennapjainkban?
Jaj, hát rengetegféleképpen! Azt hiszem, hatalmas nyomás nehezedik a romantikus kapcsolatainkra és a párunkra, hogy minden érzelmi, intellektuális igényünket kielégítse, pedig egyetlen ember sem adhat meg mindent számunkra. Szükségünk van egy támogató hálózatra magunk körül. És a barátokra mindenféle dologban számíthatunk. Még a legjobb barátnőm, Meredith – akinek ezt a regényt ajánlottam – sem tudja betölteni az összes baráti szerepet az életemben. Van egy barátnőm, akit mindig a munkával kapcsolatos tanácsokért keresek, egy másik, akit a divattal kapcsolatban kérdezek, és van, akivel kulturális eseményekre járok.

Érdemes arra figyelni, hogy levegyük a terhet a körülöttünk élőkről, és ne várjuk el tőlük, hogy minden igényünket egy személyben kielégítsék. A barátságok, különösen a női barátságok, ezért elképesztően fontosak.

Mesélsz egy kicsit a negyedik regényedről?
One Golden Summer (magyarul egy arany nyár – a szerk.) a címe, és Barry’s Bay-ben játszódik. A főhős az első regényemből megismert Charlie Florek. Percy és Sam is szerepelnek benne, így kapunk egy kis ízelítőt arról, hogy hol tartanak most. De sokkal többet megtudunk Charlie-ról. Az ő karaktere a Minden elmúlt nyár megírása óta foglalkoztat. A legnagyobb kihívás ezzel a könyvvel az volt, hogy – ellentétben a korábbi regényeimmel – előbb volt meg a férfi főhősöm, mint a női főszereplőm. Mivel a történeteimet mindig a női főszereplő szemszögéből írom, nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy kitaláljam, ki is lesz ő valójában, és milyen utat fog bejárni. Fontos volt számomra, hogy a története önállóan is megállja a helyét, és hogy a könyv ne csak Charlie miatt legyen érdekes. Kanadában idén májusban fog megjelenni.

Muszáj kérdeznem Anne Shirley-ről és Lucy Maud Montgomery-ről, mert itt, Magyarországon hatalmas rajongótábora van az Anne Shirley-regényeknek és -filmeknek. Az Ez a nyár más lesz az Anne-történetek helyszínén, a Prince Edward-szigeten játszódik, és sokszor emlegeted az Anne Shirley-kultuszt a regényben is. Neked mit jelentettek ezek a könyvek?
Ó, Kanadában minden lány, nő, de fiú is – egyszerűen mindenki – ismeri Anne Shirley-t.

Amikor először elmentem a Prince Edward-szigetre a legjobb barátnőmmel, egyszerűen mindenhol őket képzeltem magam elé. Számomra az ő szerelmük volt az első romantikus történet, amibe beleszerettem.

És azt hiszem, az egész könyv, az ő történetük valamilyen módon hatással volt az írásomra is – például a helyszín fontossága, vagy az a gondolat, hogy a család nem feltétlenül az, amibe beleszületünk, hanem az is, amit mi magunk teremtünk, valamint a barátság jelentősége.

A köszönetnyilvánításban, epilógusban mindig megemlíted, hogy milyen nagy örömöt találsz az írásban. Abbahagynád, ha már nem éreznél így?
Igen.

És szerinted lehetséges, hogy ez bekövetkezik?
Igen, persze.

Félsz ettől? Hogy utána akkor hogyan tovább?
Tizenhat évig dolgoztam újságíróként, amit eleinte imádtam, rengeteg energiát belefektettem. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy kifejezettem boldogtalanná tett. Nem szeretném, ha ez történne az írással is. Nagyon igyekszem elkerülni a kiégést, annak ellenére, hogy évente egy-egy új könyvet kiadni eléggé megterhelő.
És soha nem gondoltam volna, hogy eljutok oda az újságírásban – ahol megvolt az álomállásom –, hogy vagyok boldog. Ez tényleg nagyon megviselt. Szóval el tudom képzelni, hogy ugyanez történik az írással is. Lehetséges. De nem akarok ezen rágódni. Mert közben rájöttem arra is, hogy egyszerűen nem tudhatod, hová visz az élet. Soha nem tudhatod.

Az író portréjáért köszönet a Magnólia kiadónak.