A ránk szabott szépség – Náray Tamás műhelytitkai

Náray Tamás a szépség törvényei alapján komponálta az egész életét. Freud szerint az esztétikum élvezésének sajátos, enyhén kábító hatása van. A szépségnek nincsen nyilvánvaló haszna, semmiféle kulturális szükségessége, nem sok védelmet nyújt a szenvedéssel szemben. Csak éppen az ember nem tud meglenni nélküle.

enteriőrMicsoda lépcsőház! Van időm minden szépséges részletét szemügyre venni, mert lift nincs, és a negyedikig minden lépcsőfordulóban megállok lihegni. Náray Tamás műteremlakása azonban megér egy kis kardiózást. Megerősíti ezt Marika néni is, hazánk legismertebb divattervezőjének pesti szomszédja, aki a kilencedik X felé haladva is kirobbanó formában van. Nem szed gyógyszert, csak vitamint, büszkélkedik a konzolok között, ahol az előző esti Náray-bemutató mintadarabjai lógnak. Marika néni kötött pulóverében, cicanadrágban nem kifejezetten trendkövető, számára a szépség a muskátliládákban rejlik a gangon, és ebben a tárgykörben – mi tagadás – Náray Tamásnak van még behoznivalója.

Az utolsó reggel Párizsban című regényed hőse, Dávid jó helyre születik, rossz időben. Miután a tehetős úri család vagyonát elkobozták, csupán néhány tárgyat sikerül egy rejtekhelyen az utókor számára megmenekíteni. Neked milyen tárgyak ugranak be a gyerekkorodból?

A nagymamáéknak volt egy lazúros, fenyőfából készült faragott tálalójuk, metszett tükrökkel. Halványbézs színe volt, csontszínű fogantyúkkal. Azt például nagyon szerettem. Ha muskátli nem is, de mindig volt otthon virág, szép vázák mindenütt, meg kő és kristály hamutálak és pompás szőnyegek. Az én szobámat viszont rám bízták, hadd rendezzem be, ennek megfelelően aztán volt benne minden furcsaság. A subaszőnyegtől apukám Chesterfi eld foteléig mindent behordtam, ami tetszett. Anyám rengeteget olvasott, a könyvespolcokon mindig zsúfoltság volt, a roskadásig pakolt könyvek mellett lapultak az innen-onnan, utazásokról hozott csecsebecsék. Hasonlóan ahhoz, ahogyan itt látod, bár én sokkal kényszeresebb vagyok a tárgyakat illetően, beállítgatok mindent, és szeretem, ha az úgy is marad.

enteriőr

Nem is volt olyan időszaka az életednek, amikor hétköznapi tárgyak között kusza összevisszaságban éltél?

Azt nem állítom, hogy az egyetemi évek alatt túlságosan karakteres lett volna a lakásom. Kis jóindulattal talán azt mondhatnám, hogy régi családi darabbal ötvözött minimál stílusú otthon volt. Gyakorlatilag majdnem üres. Sokáig vágytam egy hófehér sztereó lemezjátszó-magnóra, fehér borítású hangszórókkal. Amikor meglett, sokáig ott állt a főhelyen. De akkortájt, nem is nagyon érdekelt, hogy milyen a közvetlen környezetem.

A memoárban leírod, hogy a szüleid ragaszkodtak hozzá, legyen egy „tisztességes végzettséged”, ezért szereztél egy külkereskedelmi közgazdász-diplomát. Ám alighogy elkezdtél külkereskedőként dolgozni, azon kaptad magad, hogy ruhákat tervezel.

Mindig is érdekelt a művészet, szerettem a zenét, a képzőművészetet, múzeumokat. Ahogyan a regényben is írtam, anyám imádta a szép ruhákat. Azt tudtuk, hogy van a szabó, de akkoriban senkinek sem jutott eszébe, hogy ruhatervező legyen. Képzőművészeti főiskolára szerettem volna jelentkezni, festő szakra. Na de hát, ahogy írtam is a regényben, a család kiugrált volna az ablakon…

enteriőrVajon akkor is kiugrált volna, ha a második világháborút követően nem rendül meg a család helyzete?

Valószínűleg nem. De a történtek után mindenképpen azt akarták, hogy én soha se szoruljak senki másra.

 

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Kovács Szilvia
Stylist: Bálint Bianca