A kisgyerekkor egyik legfontosabb eleme a szabad játék, ami közben a gyerek belső képeket készít, vagyis felkiált: „Ne lépj a szőnyegre, az a tenger!” Mesehallgatás közben is gondolatban felhúzza a hétmérföldes csizmát, átlépi az Aranyhegyet és az Óperenciát. Ez a pszichológia nyelvén elaboráció, vagyis feldolgozás. Dühök, vágyak, szorongások, ismeretek feldolgozása.
A gyereknek óriási a képéhsége, mert rengeteg feldolgoznivalója van, nem tud azonban különbséget tenni külső és belső kép között. Ha odalököm az elektromos bébiszitter – a tévé vagy más képernyő – elé, leültetem ezt az örökmozgót, akkor az aktivitás duzzad, és előbb-utóbb agresszióban robban. Akkor is, ha a legszelídebb természetfilmeket nézi. Ráadásul ahogy a kutya nem tud különbséget tenni a rendes csont és a gumicsont között, ugyanúgy a gyerek is hiába fogyasztja a külső képet, nincs belső feldolgozás. Nemcsak testileg van gúzsba kötve, lelkileg is, ami feszültséghez vezet.
A képernyőt lehetne okosan és érdekesen használni, de pillanatnyilag ő használ minket, ő uralkodik rajtunk. A Szilícium-völgy nagyjai közül többen is azt nyilatkozták, hogy nem engedik
a gyereküket tízéves korig képernyő elé. Valamit tudhatnak, különben nem rontanák a saját üzletüket ezzel a kijelentéssel.
Ami a képernyőről lejön, például a felvillanó reklám, az az agy felszínén kapirgál, intellektuális izgalmat okoz, de kihagyja a mélyebb, a kéreg alatti részeket, ahol az eredeti érzéki benyomások tárolódnak, érzelmi színezettel. Márpedig azok nélkül a központi idegrendszer működése egyoldalú lesz, „kiszárad”, egyre érdektelenebbé válik. Ez, ha túl korán következik be, komoly problémákhoz vezet. Szokták mondani, hogy ha lehet, iskoláskorig semmit ne nézzen a gyerek, utána is csak a közösen kiválasztott tartalmat, napi tizenöt-húsz percig, valamelyik szülővel együtt. A magyar gyerekek átlagosan, a hétvégékkel együtt, több mint négy órát töltenek naponta képernyő előtt, ami katasztrofális. Míg Nyugaton csökken a tévé előtt töltött idő, nálunk még mindig nő. A hároméves, óvodába kerülő gyerekek közül sokan nem tudnak játszani és nem tudnak mesét hallgatni, mert a szülők az egyszerűség kedvéért képernyők elé rakják őket.
Aztán csodálkozunk, ha kezelhetetlenek, és nem tudnak figyelni. Egy amerikai kutatás szerint a való életben megnyilvánuló agresszió is növeli a gyerekek agressziós szintjét, de nem annyira, mint a filmeken megjelenő erőszak. A legrosszabb hatása a rajzfilmekben látott agressziónak van. A rajzfilmnek sajátságos a dramaturgiája, lényegében követhetetlen és feldolgozhatatlan, Tom ráugrik Jerryre, az lelapul, de aztán felugrik, és szalad tovább. Amikor a férj porszívózik, bevásárol, vagy rosszabb esetben az autót polírozza, miközben a feleség főz, takarít, és nyugodtak, mert a gyerek csak azt nézi, ami neki való, rajzfilmeket, pedig pont azoktól lesz a legagresszívebb.
Az emberiség történelmében még soha nem volt ilyen abnormális helyzet, hogy egy egyedülálló anya egyedül küzd két-három gyerekkel egész nap. Régen vagy nagycsaládban éltek sok-sok dédikével, nagyszülővel, nagynénivel, vagy nagy cselédséget tartottak: szoptatós dadát, pesztonkát, nevelőnőt, szobalányt, komornát, szakácsnőt, akik mind segédkeztek az anyának, le is vették a válláról a gyerek gondját teljesen. Óceániában volt olyan törzs, ahol ha az anyának meghalt a családja, a törzs két asszonyt adott mellé, akik segítettek neki.
Nagyon fontos időként megszabadulni a gyerektől, hiszen gyakran idegesítő, fárasztó, kiszívja a vérünket, és neki is elemi érdeke, hogy egy pihent anyát kapjon vissza, akit újra lehet nyúzni. Beszéljük meg a szomszédasszonnyal, hogy dobja át hozzánk a gyerekét, és cserébe majd ő is vigyáz a miénkre. Vagy kérjük meg a játszótéri barátnőt, a húgunkat, az anyánkat vagy a bébiszittert. A jó bébiszitter nem csak a gyerekre figyel: megduplázza az anyát. Bepakol a mosógépbe, főz, bevásárol, tereget, és a babát is szemmel tartja, ahogy az anya kéri. Nagyon sok család megtehetné, hogy bébiszittert fogad, de nem teszik, mondván, nem adnak ki rá pénzt, és különben is mindenki meg tudja oldani egyedül. Pedig erre sok esetben akár a házasság is rámegy, vagy legalábbis rongálódik, mert a szülőknek nincsen segítsége, nincs egy pillanatuk, amikor fellélegeztetnének, ezért nem mennek el kettesben sem.
Azt szokták mondani, hogy a tévézés növeli a műveltséget, a tájékozottságot, a számítógép használata gyorsítja a reakcióidőt. Ez mind szemenszedett marhaság. Ami a képernyőről érkezik, illúzió, másra van szükség. Attól, hogy valaki rengeteget tévézik, nem nő a szókincse és nem fejlődik a beszédkészsége. Viszont ha mindennap hall „élőben” mesét, akkor az iskolakezdésre anyanyelvi fejlettségben másfél évvel előzheti meg azt a gyereket, akinek csak rendszertelenül mondanak. Nincs jó beszédfejlődés elegendő mese, játék és mozgás nélkül, és a mozgás alatt nem a tornaórára gondolok, hanem a rohangálásra, fogócskára, bújócskára.
A cikk eredetileg a Nők Lapja Gyerek különszámában jelent meg, melyben még több érdekességet olvashattok „gyerekes” témákról.
Nyitókép: Thinkstock
