Lovas Rozi, a Thália Színház ifjú színművésze, Keresztes Ildikó énekesnő-színész, Janza Kata, a Budapesti Operettszínház művésze és Koós Réka musicalszínész. A beszélgetés témája: a párkeresés nehézségei.
NL: Az emberek azt hiszik, nektek, művészeknek könnyebb párt találnotok, hisz csak elcsattan egy csók a színpadon, és máris ott egy új szerelem.
Kata: Van benne valami. Én például rendszeresen belezúgok a partnereimbe. Ahogy beleélem magam a szerepbe, óhatatlanul beindul a kémia is. Aztán lehet, hogy csak 7-től 10-ig tart az a szerelem, de megesik – mint például a legutóbbi partneremmel, Szerényi Lacival –, hogy évekig kitart. Ez is egy véletlenen múlt. Feke Pál lett volna a partnerem az első próbán, de mivel ő nem tudott jönni, a kettőzött szereposztás másik tagjával, Lacival kezdtük el játszani a darabot.
Réka: Szóval Pali megúszta… Hát velem ilyesmi még nem esett meg, remekül el tudom választani a színházat a valóságtól. Nem mondom, hogy még soha nem akadt kalandom a színfalakon belül, de speciel a partnerembe még egyszer sem szerettem bele. Egyébként sem voltam soha a munkám mániákusa, de persze ez nem jelenti azt, hogy ne imádnám, amit csinálok. Mindig a színház állt az első helyen, de ezenkívül is rengeteg minden érdekel. Szeretek festeni, vitorlázni, millióegy dolgot csinálok. Komolyan, ha a színházi büfében a többiek az imént próbált jelenetről kezdenek beszélni, én inkább átülök egy másik asztalhoz. Könyörgöm, a munkán kívül is van élet!
NL: Szóval azt állítjátok, ti sem találtok könnyebben párra, mint egy átlagos nő?
Ildikó: Sőt. Szerintem nekünk, művészeknek nehezebb normális kapcsolatot létesítenünk. A színházban, a zenekarban már mindenkit ismerek, az átlagemberek meg olyan nimbuszt építenek körénk, hogy az inkább félelmet kelt a férfiakban. Egyébként is az a tapasztalatom, hogy a pasik kudarckerülők. Még mit nem, majd hagyják, hogy sérüljön az a nagy egójuk?! Vagy ha mégis belevetik magukat a kalandba, biztos, hogy csalódottan hátat fordítanak, amint kiderül, hogy a ragyogó jelmez alatt ugyanolyan nők vagyunk, mint a többi.
Rozi: Én viszont fanatikusa vagyok a színháznak, így aztán nem is nagyon érintkezem civil férfiakkal. Az intellektuális kapcsolatok érdekelnek, azt meg inkább a szakmabeliek között remélhetek. Visszatérve az előző kérdésedhez, én, hasonlóan Rékához, szintén el tudom különíteni a színpadot és a valóságot. A világ legtermészetesebb dolga, ha egy előadásban megölelnek vagy megcsókolnak, de soha nem tévesztem össze a valódi szerelemmel. Ilyenkor húzok egy bástyát a lelkem köré, és azon csak azok az impulzusok jutnak át, amelyek a jelenetbe valók.
NL: Művész élet – civil élet. Mindig nagy talány volt számomra, hogyan tudtok átjárni egyikből a másikba.
Kata: Hát nem könnyű. Többször jártam úgy – és ez a keserves tapasztalat talán segít a többi nőnek, aki nyilván ugyanúgy dolgozik, építi a karrierjét, mint én –, hogy a szeretett férfi kedvéért „levettem a koronámat”, amit amúgy is csak este 7-től 10-ig viselek, tréningalsót húztam, és nekiálltam főzni, takarítani, gyereket nevelni. Aztán a kedves egyszer csak azzal állt elő, hogy akkor többet talán ne is tegyem fel azt a koronát, elég volt a művésznőből. Mindkét házasságom attól borult meg, hogy a férjeim (Pintér Tibor színész és Kővári László balett-táncos – a szerk.) egy olyan zsigeri szerelmet próbáltak megtagadni tőlem, mint a színház. Úgyhogy ma már minden partneremmel a megismerkedés kezdetén tisztázom: én igazán alkalmazkodó ember vagyok, de ezt az egyet ne kívánják tőlem. Kár, hogy nem jöttem rá korábban, mennyire fontos az őszinte kommunikáció.
Réka: Érdekes, velem még egy pasi sem próbálta ezt megtenni. Talán utoljára húszéves koromban. Hiszen a munkám nélkül egy másik ember lennék! Mindig tisztelték bennem az autonóm személyiséget, fel se merült, hogy bármiben akadályozzanak, ami fontos nekem. Ilyen emberrel nem is tudtam volna együtt élni, hiszen nyilvánvalóan nem értett volna semmit a művészvilágból, így nem is lett volna mit mondanunk egymásnak. Persze ez elsősorban rajtam múlt, nyilván ösztönösen meghúztam a határaimat.
Ildikó: Az igazság valahol a kettő között lehet. Nekem is fontos, hogy ne várják el tőlem azokat a klasszikus szerepeket, amelyeket egy civil nő gond nélkül fel szokott vállalni. De ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék néha gyenge nő lenni, odabújni a páromhoz, védelmet remélni. Jólesik időnként letenni a kalapot. Bár Geszti Péter azt mondta nekem egyszer, hogy ő nem szereti a gyámoltalan, butuska nőket, sokkal szexibbnek találja az okosakat és magabiztosakat, akik partnerek tudnak lenni bármiben. Hiszen egy nőnek annyiféle arca van! Én ha kell, barkácsolok, magam takarítom a lakásom, legalább 70 szakma van a kezemben. Méltán várom el, hogy hasonlóan emancipált férfi közeledjen hozzám.
…
A beszélgetés még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Szerelem 27. oldalán találjátok.
Szöveg: Koronczay Lilla
Fotó: Garai Edit
