Mélyen belém ivódott egy néhány évvel ezelőtti kép. A zárkózott, komoly, kevés beszédű közgazdász férjem a vállán egy seprűvel, a kezében piros műanyag felmosóvödörrel a nappaliban masírozik, mögötte üdvözült mosollyal és utánozhatatlan öntudattal vonul két kicsi fi ú – a hat unokánkból ketten egy hónap korkülönbséggel jöttek világra –, homokozóvödörrel a kezükben, kisseprűvel a vállukon. Közben torkuk szakadtából éneklik mindhárman: „Hej-hó, hej-hó, törpének lenni jó…!” A felnőtt gyerekeim egy idő után lázadozni kezdtek, ám a trió ügyet sem vetett rájuk, magam csak a hetvenedik perc táján visítottam fel: „Én sem bírom tovább!” Majd látva a férjem sértett arcát, kitört belőlem a parttalan, véget nem érő nevetés, vagy inkább röhögés. „Uramisten, mindannyian megbolondulunk, ha nagyszülővé válunk?”

Unokaimádat

A gyerekeiket-unokáikat szerető középkorú és idős emberek valóban hajlamosak arra, hogy elsodorják őket az érzelmeik: a család legkisebbjeinek puszta látványától elolvadjanak, és olyan tettekre vetemedjenek, amelyek egyébként nem jellemzőek rájuk. A humán szakos tanárnő órákon át tanulmányozza az internetet – készül, mint egy szorgos diák –, hogy a csillagászat iránt érdeklődő unokája kérdéseire válaszolni tudjon. A vezető beosztású nagypapa az unokája érkezése előtt memorizálja a Bayern München és a Juventus játékosainak listáját, nehogy leégjen, ha a kilencéves, „lexikonfejű” unokájával elemzi a meccseket. És aki hallott már nagymamákat az unokáikról beszélgetni, az tökéletesen megnyugszik az ország jövőjét illetően, hiszen a legifjabb generáció lángeszű kisfiúk, kislányok gyülekezete! Jelzem, az elfogultság és unokaimádat kóros megnyilvánulásait magamon is észlelem: épp egy héttel ezelőtt állapítottam meg, hogy a két hónapos Luca unokám menthetetlenül zseni (másoknak nem szóltam, hadd legyen az én titkom!), hiszen direkt úgy kalimpál a parányi lábával, hogy a feje fölé függesztett Miki egér megmozduljon, és erre más gyerekek csak hónapokkal később képesek.

Persze nem ment el az eszünk, csak nagyon szeretünk! Hiszen a kicsi emberkékben látjuk a gyerekeinket, akikért éjt nappallá téve dolgoztunk az előző esztendőkben, látjuk önmagunkat, látjuk a szüleinket, sőt még a saját nagyszüleinket is. Bölcsen állapította meg Ranschburg Jenő, hogy a csecsemőknek az első hónapjaikban az a feladatuk, hogy hasonlítsanak. „Pont olyan égszínkék a szeme, mint a nagymamájának, éppúgy mosolyog, mint a dédi, olyan okos, mint a nagybátyja, olyan hosszúak az ujjai, mint Vilma néniéi.” Bár azt se hallgassuk el, hogy a nagyszülők többsége ezt a „kire hasonlít?” játékot hosszú évekre képes prolongálni.

„Végtelenül szeretem és becsülöm a vegyészmérnök édesanyámat, de lassan megőrjít azzal, hogy az okos, ám roppantul rendetlen kisfiamban örökké a nagymamámat, azaz a saját édesanyját látja – mondja bosszús nevetéssel egy harminckilenc éves fitneszedző. – Anyu szerint a matektanár nagyikám valamennyiünknél okosabb volt, és a tízéves Áron fiam ugyanolyan gyors eszű, mint a nagyi volt. Azért, mert egy tízéves gyerek eszesebb az átlagnál, elvárható tőle, hogy önállóan csomagolja be táskáját, és tudja, hogy a matekon kívül más tantárgyak is léteznek, továbbá néha- néha rakja helyre a holmiját.”

V. Kulcsár Ildikó írásának folytatását keressétek a Nők Lapja Gyerek különszámában!

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Europress