Minden hosszú távú kapcsolatban előfordul, hogy idővel, alig észrevehető módon ugyan és kis lépésekben haladva, ám annál biztosabban változik mindkét fél, jó esetben a javára. Ahogy az idő halad, jelentős hatással vagyunk a párunkra, miközben a párunk rajtunk alakít. A pszichológiai szakirodalomban két, szobrászok által inspirált kifejezés is létezik a párkapcsolatban egymásra gyakorolt alakító hatásra: a Pygmalion-, illetve a Michelangelo-effektus.

A Pygmalion–Galatea mítosz a görög mitológia egyik legismertebb, leginspirálóbb, a modern kultúrára nagy hatást gyakorló története, amely számos színdarabban, filmben és más művészeti alkotásban köszön vissza. Goethe a saját művében Elise-nek nevezte a szobrot, és ezt a nevet (Eliza) használta később George Bernard Shaw is Pygmalion című darabjában. Shaw-nál két nyelvész kelti életre a lányt, és azt a célt tűzik maguk elé, hogy férjhez adják és hercegnét faragnak belőle. A darab musical változata, a My Fair Lady a mai napig nagy sikerrel fut a világ zenés színpadain, a Pretty Woman (Micsoda nő) hollywoodi kasszasiker pedig a moziközönséget varázsolta el a Pygmalion sztorival.

A mítosz szerint Pygmalion tehetséges fiatal szobrász volt Ciprus szigetén, aki annyira megundorodott a helyi prostituáltaktól, hogy minden érdeklődését elveszítette a hús-vér nők iránt, akikkel semmilyen kapcsolatot nem ápolt többé. Gyarló, elveszett teremtményeknek látta őket és megfogadta, egy percet sem pazarol rájuk az életéből. Mindeközben hosszan és olyan beleéléssel dolgozott Galatea, a tökéletes nő szobrán, hogy a végeredmény szebb lett, mint bármely hús-vér nő, aki valaha is élt. Pygmalion pedig legnagyobb megdöbbenésére arra eszmélt, hogy ő, aki soha többé nem akart kapcsolatba lépni semmilyen nővel, és mélyen megvetett minden nőnemű lényt, beleszeretett alkotásába. Ajándékokat vitt a szobornak, simogatta, csókolta, és naponta beszélt hozzá. Olyan ajándékokat adott neki, amelyekre a nők vágynak: kagylókat, gyöngyöket, dalos madarakat és virágokat. A szobrot gyönyörű kelmékbe öltöztette, az ujjaira gyűrűket húzott, a nyakába nyakláncot tett. Micsoda irónia: a férfi , aki megveti a nőket, beleszeret egy nőbe, aki soha nem szeretheti viszont.

Amikor a művünk életre kel

Aphrodité, a szerelem istennője azonban megszánta a férfi t, és életre keltette imádott Galateáját. A mítosz szerint Pygmalion és Galatea szerelméből született Paphos, a ciprusi Pafosz város névadója, a Pygmalion és Galatea között szövődő nem szokványos szerelem pedig évezredek óta lenyűgözi az emberiséget. A férfi , aki szerelembe esik saját teremtményével, majd feleségül veszi: párok tömegeinek képzeletét hipnotizálja ez a fajta kivételes kapcsolat. A pszichológiai szakirodalomban azonban a Pygmalion-mítoszt olyan párkapcsolatok leírására használják a szakemberek, ahol a partnerek úgy próbálják megváltoztatni egymást, hogy a másik jobban hasonlítson az általuk kitalált, csak a képzeletükben élő, ideális társra. Ezeknek a kapcsolatoknak szinte mindig kudarc a végük, mert egy ponton az alkotásnak elege lesz abból, hogy tárgyként kezelik, és nem önmagáért érdekes, hanem csak annyira, amennyire meg tud felelni a párja ideáljának.

A Michelangelo-hatás ezzel szemben akkor lép működésbe, amikor a pár tagjai kölcsönösen a legjobbat hozzák ki egymásból az oda-vissza működő, állandó és kölcsönös támogatás révén. Michelangelónak ugyanis az volt a véleménye a szobrász feladatáról, hogy nem az általa előre elképzelt szobrot kell kifaragnia az adott márványdarabról, hanem csak le kell csipegetnie belőle darabokat annak érdekében, hogy feltárja a márványtömb tökéletes, ideális formáját. A Michelangelo- jellegű párkapcsolatokban tehát a felek kölcsönösen segítik egymást abban, hogy ráleljenek ideális énjükre – ahelyett, hogy a képzeletükben élő ideális férfi t/nőt próbálnák erővel kifaragni a másikból. Egy 2009-es kutatásban Rusbult, Finkel és Kumashiro arra kértek párokat, hogy laboratóriumi körülmények között beszéljék át saját, illetve párjuk céljait az életben. Eközben a kutatók egy fi x osztályozási rendszer mentén pontozták, milyen gyakran hangoztak el támogató megjegyzések, dicséretek, konstruktív kritikák és tanácsok, pozitív visszacsatolások, illetve egyéb jelei a támogatásnak. A vizsgálat eredménye szerint azok a párok, akik sok- és különféle módon fejezték ki egymás iránti támogatásukat, eredményesebbnek bizonyultak egyéni, illetve közös céljaik elérésében, miközben párkapcsolatuk is erősödött. Más kutatások számszerűsíteni is tudták a párkapcsolaton belüli támogatás optimális mértékét: eszerint, ha öt pozitív megjegyzésre esik egy negatív, akkor a kapcsolat stabil, szeretetteljes és gyümölcsöző marad.

…

A cikk folytatása a Nők Lapja TÉL különszámunkban olvasható.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Illusztráció: Endrődi Kata