Rengeteg öröm – ezek azok a szavak, amiket Zeisel Éva leggyakrabban használt, amikor a munkájáról kérdezték. Finom, kerekded, sokszor mesebeli madarakra emlékeztető kerámiáiban meg is jelenik ez az életigenlés, a személyéből áradó kedvesség, összhangban az ars poeticával, mely szerint a tevékenysége nem más, mint a szépség játékos keresése. Zeisel Éva nem tartotta magát a művészettörténet részének, de azt sem szerette, ha ipari formatervezőnek nevezték. „Tárgyakat készítek – mondogatta. – És szépség számomra mindaz, ami a szemnek élvezetet okoz.” A huszadik században, amikor a modernizmus szárba szökött, Zeisel kerekded, biomorf alakjai szinte retrográdnak számítottak, ő azonban kitartott az elképzelése és a saját hangja mellett. Jelentőségét jól illusztrálja, hogy a British Museum, a Victoria és Albert Múzeum és a New York-i MoMA egyaránt tart tőle tárgyakat az állandó gyűjteményében. A híres só- és borsszóró szettet, mely őt és a lányát ábrázolja, ma is sok múzeumi shopban árulják. Ő tervezte az első teljesen fehér porcelán (nem kerámia) étkészletet az USA-ban, és egyes készleteit milliós nagyságrendben adták el.
FAZEKASMESTERSÉG: ELSŐ MŰHELYE A KERTJÉBEN VOLT
Nyitottan gondolkodó, tehetős értelmiségi családba született Budapesten, 1906-ban. Édesanyja, Polányi Laura egyike volt az első nőknek, akik egyetemi doktori címet szereztek, később részt vett pacifista és feminista mozgalmakban, és a magyar országgyűlés első női képviselője is lett volna, ha nem jön a kommunista hatalomátvétel. Eva orosz származású nagymamája híres szalont tartott fenn, ahol a budapesti intellektuális elit gyűlt össze, színházi rendezőktől újságírókon át tudósokig. Édesapja, Striker Sándor sikeres üzletember volt. Évát gyerekkorától a rajzolás és a festés érdekelte. Egy évet tanult a Képzőművészeti Akadémián, de aztán úgy döntött, nem hajlandó éhen halni a művészetért, inkább kitanul valamilyen mesterséget, amiből egész életében megélhet, és mellette úgy és annyit fest majd, ahogy kedve tartja. Jelentkezett egy fazekasműhelybe, és úrilány létére, a céh szabályai szerint, maga is részt vett az agyagtaposásban meg a kemencetapasztásban.
Első saját műhelye a kertjében volt, a kerámiáit budapesti piacokon árulta. Amikor új fazekasüzem épült a városban, Éva felkerekedett, megkereste az igazgatót, és mindenféle kérdést tett fel neki, a férfi pedig megnézte, hogyan dolgozik, és hamarosan meghívta a gyár művészeti részlegébe. Éva lelkes híveket gyűjtött, csak hát az üzemet tulajdonló bank egy idő után megelégelte, hogy a dolgozók az ő tevékenységét figyelik, ahelyett, hogy hatékonyan gyártanák tovább a vécékagylókat. Sebaj, Éva úgyis világot akart látni, ahogy maga mondta, mindig is a kíváncsiság hajtotta, a munka is ennek kielégítését szolgálta. Hirdetéseket adott fel nyugati lapokban, és Hamburgban talált is állást egy kézművesműhelyben, ahol még mindent koronggal készítettek. A Németországban ekkoriban készült munkái a weimari iskola, később pedig már a Bauhaus szellemiségének stílusjegyeit hordozták, azaz geometrikusak és végtelenül leegyszerűsítettek voltak. Hamarosan azonban végleg szakított ezekkel az elvekkel. „A stílus egészen eltávolodott a 19. század szentimentalizmusától. Racionálisnak kellett lennie elvileg, szabályokkal, de végül is én nem fogadtam el a modern formatervezés puritanizmusát” – mondta később.
…
Az eredetileg festőnek tanuló Zeisel Éva életéről még többet megtudhattok a Nők Lapja Enteriőr 2017-es tavaszi számában – keressétek a magazint az újságosoknál!
Szöveg: Horváth Cecília
Fotó: Getty Images
