Anita tízéves lánya, Nóra kutyarajongó, pici korától kezdve imádja az ebeket. A szülők viszont lakásban nem szívesen tartanának kutyát, ezt Nórival is hamar tisztázták. A macskaszőrre Anita férje allergiás, így sajnos cicájuk sem lehet, ami a kislány kívánságlistájának második helyén szerepelt. Semmi gond, a lista tudott bővülni.

„Hat éves volt Nóri, amikor jött a bejelentés, hogy kisegeret szeretne karácsonyra… – emlékszik vissza az anyukája. – Először azt reméltük, előbb-utóbb meggondolja magát, vagy elfelejti, de egyre sűrűbben emlegette, így hát vettünk egy terráriumot, és mindent, ami ahhoz kell, hogy az egérke jól érezze magát. Illetve egérkék, mivel végül ketten költöztek be hozzánk, két szaténegérkislány. Jól meglepődtünk, amikor az egyiknek elkezdett nőni a pocakja, így nemsokára már nyolcan voltak. A szaténegereket egy év után csíkos fűegerek váltották. Ők is párban érkeztek, de az egyiket visszavittük, mert terrorban tartotta szegény Bundit, aki végül a megrágott kis füleivel a család kedvence lett. Mindennap kivettük, simogattuk, hogy ne érezze magát egyedül. Nem volt épp életrevaló egér, egyszer még a lába is eltört, rohantunk vele az állatkórházba. Talán furcsán hangzik, hogy a kétezer forintos egér műtétjére ötször annyit költöttünk, de nem akartuk, hogy Nóri azt lássa, már nem is kell, ha baja esik. Neki ez az állatka olyan volt, mint másnak a kutyája, igazi társ. Nagyon szomorú volt, amikor két év után itthagyott minket. Most két mongol futóegerünk van, Szotyi és Tökmag, ők is szinte családtagok. A lányunknak mindig azt mondjuk, addig maradhatnak, amíg gondoskodik róluk. Ez egyrészt örömet okoz neki, ugyanakkor felelősségvállalásra és rendszerességre is neveli, felnőttes dolog – és ez fontos neki.”

„Mindig én etetem őket és takarítom ki a helyüket – erősíti meg Nóri. – Néha a zsebpénzemen veszek nekik valami finomságot a kereskedésben. Anya azt mondja, nem volt túl boldog, amikor megvettük az első egereket, de most már neki is hiányozna, ha nem motoszkálna valaki a terráriumban.”

Aki tud nemet mondani

Bandi fi a, Berci is arra vágyik, hogy egy kiskutya gazdija legyen, mégis amellett döntöttek, hogy egyelőre nem vesznek magukhoz négylábú társat.

„A szomszéd törpe yorkshire terrierje gyakori vendég nálunk, de hát nem a miénk – mondja szomorú mosollyal az édesapa. – Sajátot mégsem szeretnék, mert tudom, mivel jár, végigcsináltam; szerintem nagyon nehéz városban kutyát tartani. Naponta legalább háromszor le kell vinni, legyen –18 vagy éppen 35 fok. Nem lehet mindig csak állatbarát hotelbe menni nyaraláskor, egyébként elég kevés ilyen van, külföldre utazni még macerásabb állattal. Ha úgy adódik, hogy nem vagyunk itthon, és rá kell bízni valakire, tényleg nehéz olyan ismerőst találni, aki szívesen vesz a nyakába ekkora felelősséget. Az anyagi része sem mellékes, az étkezés, oltás, orvosi költségek mind pénzbe kerülnek, nem is kevésbe. A kutyával töltött első év pedig legalább olyan komoly, mint egy csecsemővel: meg kell tanítani a városban közlekedni, kihullanak a tejfogai, és kezdetben otthon kell vele lenni, mert unalmában sok huncutságra képes.

A munkabeosztásunk miatt későn érünk haza a feleségemmel, nem megoldás egész nap bezárva tartani egy nagy mozgásigényű állatot – ezt elmondtuk Bercinek is. Lehet, hogy az én önzőségem, hogy nem teszek a gyerek kedvére, de tudom, hogy a gondozás nagy része ránk, szülőkre hárulna, erre pedig most nincs kapacitásunk.”

…

A cikk folytatásában a személyes példák tanulságai mellett az is kiderül, mi az, amit mindenképpen érdemes szem előtt tartani a kutyákra vágyóknak – keressétek a Nők Lapja Gyerek 2017/1. számában!

Szöveg: Szigeti Hajni (Közreműködött a Central Médiaakadémia hallgatója, Nikolic Anita)

Illusztráció: Getty Images