Menjünk csak sorban. Az élet úgy hozta, hogy mindössze két pár nagyszülővel rendelkeztünk. Vagyis hát a gyerekeink birtokoltak két pár nagyszülőt. Voltak a Gödi Nagyiék, és volt a Csobánkai Nagyi. Nagypapa itt még megvárta a harmadik unokáját, de a térdén már nem lovagoltathatta. Előresietett, korán elment. Így a Csobánkai Nagyi egyszemélyes intézménynek számított. De kitett csapatnyi nagymamát, sőt nagypapát is!

Eddig semmi baj nem volt…!

Sajnos a múlt idő ma már négyszeresen igaz, így ez a mostani dolgozat hálás, olykor szemtelen, de szívbéli emlékezés, mind az apai, mind az anyai felmenőkre. És valamiféle szembenézés önmagammal, hogy a neheztelés, kritizálás, rosszallás, amit akkor szülőként olykor éreztem a nagyszülők nevelési gyakorlata iránt, most, amikor én is nagymama lettem, visszaköszön rám. Nem úgy, nem olyanformán, de ma már valahol értem, miért mondta ingerülten a Csobánkai Nagyi, amikor szülői aggódásom hevületében váratlanul megjelentem a kis házában, ahol ő a három óvodáskorú gyerekünkkel „nyaralt”:

„Amíg nem jöttél ide, semmi baj nem volt a gyerekekkel, most, hogy látnak, megbolondultak…!”

Persze senki nem bolondult meg, csak Anyu hétköznapi menete fordult föl fenekestül. Ezt vannak nagymamák, akik jól viselik, mások rosszabbul. Bevallom, én is a mások közé tartozom. De már nem annyira… Most nem mennék bele a részletekbe, minden nagyon bonyolult, pedig tulajdonképpen minden nagyon egyszerű. Maradjunk annyiban: értem az akkori anyukám, a Csobánkai Nagyi kifakadását.

Dunyha a gyúródeszkán

Gödön más élet folyt. Ott vigyázni kellett a nagy kertre, mert Nagypapa minden négyzetcentimétert megmunkált, viszont volt málna és eper, újhagyma és korai cseresznye. Krumplibogarat és ribizlit lehetett szedni, és sóskát és egrest. Amikor Nagypapa elment az ő mennyei veteményesébe, Gödön több lett a fű és a virág, de a Gödi Nagyi keze alól még ontotta kincseit a kert. Akkor már a legkisebb unoka volt gyakori vendég nála.

Fanni és a Gödi Nagyi szoros szimbiózisban éltek. Ősidők óta, azaz ismeretségük kezdetétől madárkáztak, ami annyit jelentett, hogy attól a pillanattól, amikor Fanni beszélni tudott, sokat voltak együtt. S ha együtt voltak, akkor a Nagyi dunyhás ágya puha fészekké lett, ott folyt a madárkázás, lásd cirógatás, ölelkezés, csiklandozás, nyakba bújás, eszkimópuszizás és egyéb nyalánkságok. A legkisebb unoka így sokat volt a Gödi Nagyival, ott is maradt nála néhány napra, pár éjszakára.

Történt az egyik, még hideg, tavaszi estén, hogy a gödi házban kialudt a villany, s nem is jött vissza többé. A hőtárolós kályha jeges csöndbe burkolózott, hideg volt az egész lakásban, csak a konyhában a gázkonvektor adott meleget. Nagyi begyújtotta, szőnyeget terített a földre, arra lefektette mind a két gyúródeszkáját – kettő is volt a spájzban, annyi süteményt varázsolt néha, hogy szimultán dolgozott két gyúródeszkán –, szóval minden pokrócot, párnát, amit csak talált rápakolt a deszkákra, oda fészkelt a kedvenc unokájával. Két dunyhát húztak aznap éjjel magukra. Fanni nem győzte mesélni, milyen jól aludtak a konyhakövön, érzékeltetve, milyen vagány az ő nagymamája.

Ez az éjszaka aztán úgy maradt meg a család emlékezetében, ha bármi gond adódott, valaki megszólalt, ne izguljatok,
hozza a Nagyi a gyúródeszkát!

Leves az asztal alatt

…

A többi történetet a Nők Lapja Gyerek 2017/1. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Schäffer Erzsébet

Illusztráció: Getty Images