A Róna utcai szinkronstúdióban reggel óta pörög a munka. Bánfalvi Eszter színésznő a süketszobában áll, előtte a monitoron néhány gondterhelt nő pánikol, előbb angolul, utána némán, majd felvillan a felirat: Recording. – De egy szelet azért jöhet – mondja. Szünetet tart, mintha telefonálna, utána folytatja. – Nem, nem az igazi.

Mögötte ül Sinkóné Varga Erzsébet, a szinkronvágó, aki azt figyeli, jó-e a szöveg hossza. Dóczi Orsolya szinkronrendező és a hangmérnök, Illés Gergely kívülről, az ablakon keresztül követi az eseményeket.

– Az elején van valami hang, egy kis megkönnyebbülés, ami nincs leírva – szól be a mikrofonon keresztül Orsolya. – És a „nem” kicsit dünnyögős lett. Újraveszik.

MAGÁT IS SZINKRONIZÁLTA

Miközben a szinkronrendezőket sokszor megtalálják olyannal, hogy: „Figyelj, a barátomnak elképesztő hangja van, elszórakoztatja vele a családot”, a stúdiók szívesebben választanak hangokat a profi színészek közül. Bánfalvi Eszter is a Színművészetire járt, amikor a vizsgaelőadása közben felfedezték a szinkronrendezők. Két-három évig csak pici feladatokat kapott, hetente öt percre ugrott be a stúdióba, azóta Scarlett Johansson és a Doktor House-ból ismert Olivia Wilde is szólalt már meg az ő hangján.

– Ma inkább az a kihívás, hogy amikor egy brutálisan jó színészt szinkronizálok, hogyan tudom az ő munkáját hűen szolgálni – mondja. – Meg amikor egy pocsék filmet csinálunk, és abból valami emberit próbálunk kihozni. De a legszörnyűbb az volt, amikor egy utómunkánál magamat kellett szinkronizálnom, vért izzadtam vele, hiába emlékeztem, hogyan működött az idegrendszerem a forgatáson.

Eszter olyan stúdióval nem szeret dolgozni, ahol a feszes tempó miatt nem próbálhatja el rendesen a szöveget. Gyakran hiába szinkronizál végig egy filmet, előfordul, hogy nem tudja, miről szól az egész, mert csak a saját jeleneteivel találkozik a stúdióban.

A szinkronrendező Dóczi Orsolya több száz színész hangját ismeri fejből. Pályája elején még dolgozott Tolnay Klárival és Sinkovits Imrével is.

– Egy színész halála a mi szakmánkban duplán megrendítő, mert a sokk mellett nagyon gyakran ott a kérdés, hogy ki vegye át a szerepeit – mondja. – Nagyon élesen emlékszem Selmeczi Roland halálára… Ő lett volna a főszereplőm egy filmben, reggel mentem a stúdióba, és a gyártásvezető azzal fogadott, hogy Roli meghalt. Csak néztem rá, nem is értettem, hogy mit mond, ő is csak pislogott. De azt a filmet mégiscsak fel kellett vennünk, és Kálid Artúrt kértük meg, hogy helyettesítse őt, aki amúgy az egyik legjobb barátja volt. Nem volt könnyű munka. A végén bemondtuk, hogy a magyar változatot Selmeczi Roland emlékének ajánljuk.

…

A riport folytatása a Nők Lapja 2017-es Nyár különszámában olvasható.

Szöveg: Pór Attila

Fotó: Németh Gabriella