Most is tökéletesen emlékszem rá, pedig hat évvel ezelőtt történt. Hét-nyolc éves kisfiú lehetett, és egy agyonkopott, ezeréves gördeszkán feküdt hason. Nem voltak lábai, így ennek a segítségével gurította magát előre a járókelők között. Mumbaiban ültem, egy kávézó ernyőjének hűvös árnyéka alatt, és éppen a reggelimhez készültem. Amikor a kisfiú észrevett, egyenesen felém gurult, óvatosan megérintette a cipőmet, majd koszos ujjait először a szájához emelte, utána felém nyújtotta, és pénzt kért. Gondolkodás nélkül elővettem az összes apróm, és a reggelimmel együtt odaadtam neki. Csak jóval később értettem meg, hogy talán ez volt a legrosszabb, amit valaha is tehettem vele.

Persze akkor, amikor ennek a gördeszkán fekvő nyomorék kisfiúnak pénzt adtam, ezekről a tényekről még semmit sem tudtam, ahogy arról sem, hogy mennyire általános a gyermekmunka, és milyen mélyre nyúlik a koldulás kérdése Indiában.

Ópiummal mérgezik áldozataikat

Csak most, mikor évekkel később visszatértem az országba, hogy riportot készítsek Rajesh Sharmával, az Ingyen iskola a híd alatt nevű helyi NGO egyik munkatársával, aki többedmagával az utcán dolgozó, legtöbbször a legalsó kasztba, az ún. érintetlenek közé tartozó gyermekekért küzd, értettem meg az összefüggéseket.

„Mielőtt bárki pénzt adna a koldusgyermekeknek, tisztában kell lennie azzal, hogy mi zajlik a háttérben – mondja Rajesh a Delhi egyik külvárosában berendezett irodájában ülve. – Először is egyiküknek sem szabad megtartania a bevételét, másrészt nem járhatnak iskolába, gyakran éheztetik őket, hogy soványak legyenek, így váltva ki nagyobb szimpátiát a turistákból. Mivel a fogyatékkal élők több pénzt kapnak, mint az egészségesek, a bűnözőcsoportok gyakran azzal próbálják meg növelni a nyereségüket, hogy fél szemre megvakítják a szerencsétleneket, sebeket vágnak az arcukon. Hogy az emberkereskedők megakadályozzák a sorozatos szökést, nemegyszer ópiummal vagy egyéb kábítószerrel mérgezik áldozataikat. Ezeknek a gyermekeknek egyetlen reménye a nemzeti és nemzetközi szervek összefogása, a koldusmaffia egységes felszámolása, és az, hogy bármikor hívhatják a 24 órában működő segélyvonalainkat. Ha van kedve, jöjjön velem az Újdelhi metróállomás hídja alatt felállított iskolánkba, ott oktatjuk az összegyűlt kisfiúkat és lánykákat, ráadásul ma van az önkéntes orvosunk heti vizsgálata is!”

Másodrendű lányok

Míg kiérünk a rögtönzött osztályterembe, Rajesh megemlíti, hogy sajnos a lányok helyzete a helyi házassági szokások szerinti hatalmas kelengye miatt még elkeserítőbb. A harc a túlélésért így már az anyaméhben megkezdődik, ugyanis a családi vagyon elvesztésének félelme miatt mindenki fiúgyermeket szeretne, ami 12 millió lány embrió abortálásához vezetett csak az elmúlt három évtizedben. Ha a gyermek mégis megszületik, nagy valószínűséggel másodrangú állampolgár lesz, hisz India máig fennálló patriarchális gondolkodása nagyon sok helyen egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy a lányok a fiúkkal egyenlő bánásmódban részesüljenek. Kevesebbet fognak kapni mindenből, mint a testvéreik, több háztartási munkát végeznek, és sokkal szegényesebb nevelésben részesülnek majd. A család olyan felelősségként fogja kezelni őket, amelytől a lehető leghamarabb meg kell szabadulni, és akkor el is érkeztünk a gyermekházasságok bevett intézményéhez.

…

A teljes riport, melyben a szóban forgó iskoláról bővebben olvashattok, a Nők Lapja Gyerek 2017/2. lapszámában található. A magazin november 28-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Balogh Boglárka

Fotó: Getty Images