– Jó napot, Fidel Castrót keresem!

– Én vagyok – mosolyodik el halványan, és gerillasapkájához emeli a kezét.

– Miért a Gina és Fidel című előadás próbájára hívtál, és nem a családi birtokotokra?

– Mert azt tapasztaltam, hogy az újságírók annyira elkényelmesedtek, hogy nem szívesen utaznak el a Szigetközbe egy személyes találkozás kedvéért.

– Esetemben mellélőttél, szívesen megnéztem volna azt a csodát. Két helyes macsó rusztikus környezetben. Édesapád és te.

– Azok az idők eljártak. Macsónak lenni akkor volt érdekes, amikor még sikk volt a bulvárlapok címlapján szerepelni. Ma azonban már ciki. Szinte kizárólag könnyű fajsúlyú celebek sorakoznak rajtuk. Én legalábbis igyekszem távol tartani magam tőlük, meg azoktól a fellépésektől, ahol ilyen felszínes emberek szerepelnek.

– Furcsa ezt egy volt kereskedelmi tévés producertől hallani…

– Akik abba a mókuskerékbe beállnak, azt hiszik, a televízión kívül semmi más nem létezik. Jó darabig én is így voltam ezzel, de szerencsére időben ráébredtem a tévedésemre. Azóta kizárólag olyasmit csinálok, ami jólesik. Filmet forgatok itthon és külföldön, néha világsztárok oldalán, mint Bruce Willis, a Die Hard 5 című moziban, máskor rendezek, legutóbb az Argó 2-t, októbertől pedig a Korhatáros szerelem című tv-sorozatban láthatnak a nézők. És mint az ábra mutatja, mostanában egyre többször játszom színházban is.

– Néhány éve még jó érzékű amatőrnek nevezted magad, ami a színészi kvalitásaidat illeti.

– Ez ma talán már nem így van. Főleg, amióta eljátszottam a Tortúra című híres pszichotriller férfi főszerepét a Karinthy Színházban. Nagyon jó kritikákat kapott.

– Méltán. Mondjuk kissé meglepő volt téged egy nő áldozatának látni. Még szerencse, hogy Balázs Andi, a partnered nem vert agyon azzal az ominózus kalapáccsal a nyílt színen, mert akkor ez az interjú nem készülhetne most veled.

– Ne is mondd, előadási napokon már reggel összeugrik a gyomrom!

– Ide a Marcibányi térre, Fidel Castro szerepére már ezután hívtak?

– Igen. És én boldogan elvállaltam. Castro nagy formátumú politikus volt. Rengeteget olvastam róla, dokumentumfilmeket nézegettem, és meglepett, hogy a tekintetében nem látom azt a velejéig gonosz diktátort, amilyennek főleg az amerikaiak leírják. Egy embert elsősorban a tettei mérnek meg, és meggyőződésem, hogy Castro azért törekedett a hatalom megőrzésére annyi éven át, hogy segítsen a kubai népnek. Ennek persze ára volt. Az embargó, a bebörtönzések, akár gyilkosságok is. Autonóm, konok férfi volt, nem engedte, hogy bárki beleszóljon a dolgába.

– Ennyiben hasonlított rád…

– Valóban nem izgat, mit szólnak a döntéseimhez mások, mégis nagyon különbözünk Castróval. Engem ugyanis egyáltalán nem érdekel a politika. Bár nyilván nem lehet nem tudomást venni róla. Most például éppen a Filmalappal egyezkedem a Holtomiglan című regényem megfilmesítése kapcsán, márpedig ők egy állami szerv, ezáltal óhatatlanul a politika részét képezik. Ezen a ponton egyébként találkoznak az érdekeink, hiszen én olyan filmet szeretnék készíteni, amely nemzetközi elismerést hozhat az országnak.

…

A teljes interjút további mesés képek kíséretében elolvashatjátok a Nők Lapja Enteriőr 2018-as őszi számában. A magazint október 4-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Erdélyi Gábor