Hol is kezdjem? Talán egy idézettel, ami hangulatot teremt, ami ránk fér. Hiszen hangulat és beleélés nélkül üres a szó, és egyáltalában nem biztos, hogy elér oda, ahová szánjuk.

A berekben vagyunk, ahol a nyári gunyhó helyett takaros nádtetős, tapasztott kis ház épült, amolyan pákásztanya. Két kis kuvik már be is költözött a padlásra, a kémény mellett ütötték fel a tanyájukat. Matula két pesti védence is megérkezett, hozták barátjukat, Bikficet, az emeleten lakó közös kiskutyát, aki Csikasszal, Matula hadsegédjével láthatóan nagy barátságba keveredett. A fiúk feledhetetlen nyarat töltöttek a Kis-Balaton nádasában öreg mesterük keze alatt. (Ha nem ismerik a Tüskevár című „kalandregényt”, javaslom, olvassák el. Ez az első, Tutajos és Bütyök nyári nagy utazása a berekben.) De most tél van. Hideg, havas tél, a berek másféle szépségét, egyúttal szigorúbb arcát mutatja, és új kalandok és tapasztalások színhelyét kínálja a mázlista ifjaknak, akiknek Matula, ez a bölcs, sokat tapasztalt, melegszívű, ám szabályokat betartató paraszt ember lehet a nagyapjuk, mesterük, tanítójuk. Este van, a téli berekben korán jön az alkony.

A kutyák csak úgy jó félóra múlva jöttek vissza, mert Csikasz, úgy látszik, bemutatta Bikficnek a bereknek azt a részét, amit ennyi idő alatt megmutatni lehetett. Csikasz sürgetően kaparta meg az ajtót, ami hidegre vallott, mint ahogy az is volt.

A nap már lement, a köd elszállt valahová, az égen egyre fényesebb lett a hold, s a csillagok villanása hideg lett, mint a frissen köszörült késpenge.

A szél elállt vagy megfagyott, de mégsem volt teljes a csend, mert mintha lágy selymek úsztak volna a havon, halk suhogást érzett inkább az ember, mint hallott, amint a hideg húzta össze a világot. Ezt a dermedt suhogást egy-egy puha surranás törte meg, ha valamelyik ágról vagy nádbugáról leesett egy-egy darab hó, egy-egy pattanás a Zala jegén, ha a vastagodó jég elszakadt a parttól, mert a víz felé húzódott, amiből élni tudott.

A folyó – ahol látni lehetett – messziről olyan volt, mint a dermedt ezüst, de közelről fekete, mint a fáradt olaj, melynek mélységében hideg feneketlenségében úszott a hold, ugyanolyan mélyen, mint amilyen magasan szállt a víz felett.

Mozdulatlannak látszott minden, és szinte hihetetlen volt, hogy azon a távoli vonaton emberek vannak, amelynek zakatolása úgy hallatszott ide, mintha zúzmarát szitált volna valaki az éjszaka dermedt pitvarában.

A szita aztán elhallgatott, és maradt a táj, amelynek peremén újra felálltak a somogyi dombok, és előfeketedett a tüskevári erdő, amelynek öreg fái önmagukba zárták a nyarat, és állják az időt, nem számolva már az éveket, mint az emberek, akiknek kevés van belőle.

A kunyhó is hallgat már. Ablakában ellobbant a világosság, és havas nádhéja alatt őrzi a meleget. Az ablak hidegen nézi a hideget, és meg is méri, mert Matulának az ablakon hőmérője van, amely – ebben a pillanatban – majdnem tizenöt fokot mutat.

A két kis kuvik kirepült már a padlásról, ahol – kuvikszempontból – kellemes volt az idő, különösen a kémény mellett, amelyet langyos légkör vett körül újra, mert most három napig – Matula távollétében – bizony a kémény is hideg volt. Hála azonban az ember gondoskodásának, a tűzhelyen kalap nagyságú tuskó izzik, s a kémény meleg lesz akkor is, amikor a kis baglyok visszaérkeznek keserves vadászatukról.

Mert ez a vadászat bizony elég keserves ilyenkor. Többnyire be kell a faluba menni érte, ahol a házak körül akadhat még egy-egy könnyelmű egér, vagy rosszul elhelyezkedett veréb, amiből egy is elég egy-két napra a kis bagolynak. Nagy éhség persze már nappal is kiverheti a kuvikot szunyókálásából, és ilyenkor nappal is vadászik, bár kevés eredménnyel, hacsak fel nem melegedik az idő, amikor a mezei pockok is feljönnek a hó tetejére egy kis napkúrázásra, vagy élelem után vándorolva.

De most egyáltalán nincs meleg. Most olyan a légkör, mintha meleg soha nem is lett volna a világon, és valószínűnek látszik, hogy már nem is lesz.

Ott lenni velük

Hol is kezdjem hát? Talán ott, hogy kivételes szerelemben élek Fekete Istvánnal és az írásaival. Bármelyik könyvét, abban bármelyik történetet olvasom, valami olyan vágyott és megvalósult otthonosságban lesz részem, ami az olvasás hozta élmények között párját ritkítja. Ott vagyok teljes valómban a helyszínen. Érzem a kakukkfű illatát, Vukkal, a kisrókával lapulok a búzaföld sárga tengerében, együtt dübörög a szívem a kökénybokorba fészkelt gébics asszonyság izgatott szívével, aki látja a karvalyt, és észveszejtő bátorsággal csalja odébb, hogy mentse a fészket, a fészekben a fiókákat, a fiókákban az életet és a jövőt. A gébicsek nemzetsége egyébként egyik kedvencem, talán mert mozgékony és igen leleményes népség, az élelmüket, ezt is Fekete Istvántól tudom – futrinkák és más szaladgáló bogárnép, kukacok és pondrók – spájz híján, gondolván a holnapra, fölszúrják a kökény töviseire. A széplelkű olvasók ilyenkor nyilván felsikoltanak, pedig a madárkák nagyon okosan gazdálkodnak. Mert a gébicsek, bár nem tanulták sehol, valahonnan tudják, hogy több nap, mint kolbász…

De a télnél maradva… Tutajossal együtt az én lábam is kopogósra fagy a gumicsizmában, mert legyintek öreg tanítómra, míg el nem fogadom, és meg nem tapasztalom a kapcába bújtatott láb áldott melegét. Ott hallgatom hőseinkkel a berek zsombékokba fulladt éjszakai csendjét a gunyhóban, mártogatjuk a bogrács aljáról a Matula főzte tegnapi halászlé kocsonyáját. Engem is kupán ver a jég, amikor ott kapja a két barátot a nádban, s szétomlik a számban Nancsi néni rántott csirkéjének fölséges íze. A csuka, amit Bütyök fogott, az én csukám is, és a dermesztő hideg éjszakában a magaslesről dobogó szívvel várom a rókát Tutajossal, aki meg is jön…

Hatalmas róka volt, amely bozontos farkával nagyon nagyot mutatott. A róka szinte repült a nyúl előbbi csapáján, és volt pillanat, amikor egy lövést »oda lehetett volna dobni«, de Gyula olyan fagyos állapotban volt, hogy ilyen mesterlövésre nem is gondolhatott.

Egyébként is megbűvölte a róka csodálatosan könnyed mozgása, súlytalan rohanása, és – eltűnése. Volt, nincs – gondolta Gyula, és érezni kezdett valamit abból, hogy a vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr és a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete még ilyen fagylaltállapotban is… és ha nem szólhat a puska, akkor is!

A legolvasottabb író

Ezt is Fekete Istvántól kaptam. Láthatatlanul. Tudást és tapasztalást. Mert a történetek mesélésébe olyan ismereteket sző, észrevétlenül és mesterien, melyeket soha el nem feledek, mondhatom, hogy az életem részévé válnak. Biológia, történelem, mezőgazdaság, madártan, emberismeret, hit, viselkedés- és illemtan, korrajz, természetszeretet, ó, felsorolhatatlan az az ajándék, amit ez a sokáig mellőzött, és a „magas irodalom” művelői által talán soha valódi értékén nem becsült író ad az olvasóinak. Minden könyvében, minden szavával.

Szerencsére a közönség pontosan ítél. Most találtam erre az adatra: Fekete István Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. Egyszer, jólesően a korán elhunyt Békés Páltól hallottam Fekete István munkájának és műveinek érzékeny elemzését, emberi tartásának értő méltatását. Meg is jegyeztem a fiatal író vonzódását és gesztusát örökre.

Van még egy személyes érintettség. Akkor már több Fekete István-könyvet olvastam, amikor egyszer, hazautazva, észrevettem apám ágya fölött egy hevenyészett könyvespolcon egy sor, addig nem látott kötetet. Nem tudtam – milyen veszteség, hogy soha nem beszéltünk erről –, hogy apu is rajongó olvasója volt. Ott sorakoztak szép rendezett sorban a Csí, a Lutra, a Kele, a Bogáncs, a Ballagó idő, az Őszi vásár, a Tíz szál gyertya, a 21 nap, a Hajnal Badányban, a Zsellérek, A koppányi aga testamentuma, a Köd és mind a többi. És most, amikor már se édesapám, se Fekete István nem él, az emlékeimből és a könyvek olvasásakor rendre felfedezem azt a közös értékrendet, amit mindketten képviseltek, és amit régi-régi vággyal a szívemben szeretnék eltanulni tőlük. Természetszeretetet, a hithez való bizalmat és ragaszkodást, az egyszerű emberek iránti vonzódást és tiszteletet, iróniát és öniróniát, olykor borongós belefeledkezést, amin mindig átsüt egyfajta nyugodt derű.

Sok mondatát tenném leckévé, ezt itt talán az elsők közt. De tudom, vannak dolgok, amiket nem lehet leckeként tanulni, se recept után átvenni. Ezt sem lehet. De azért leírom, mert ahogy eljár fölöttünk az idő, az Idő, ami Fekete István könyveiben különös jelentőséggel bír – megtapasztalhatjuk az állítás igazságát:

Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt… s közben megtaláltam a Hazámat.

Kezet rá!

Hát akkor vágjunk végre az események közepébe! Annál is inkább, mert a hófúvás alábbhagyott, sőt a szél is elállt, Tutajos és Bütyök, azaz Ladó Gyula Lajos és barátja, Pondoray Béla előtt egy új nap állt várakozón, megannyi meglepetéssel.

Ám mielőtt Matula szárnyai alá kerültek volna, István bácsi, a testes gazdász, Tutajos nagybátyja, a nagy gazdaság agronómusa, aki kevés szóval él, de azok sokat mondanak, a két fiú szavát vette. Különösen kapkodó, olykor hebehurgya, ok nélkül fölfortyanó, kötekedő, aztán lelkifurdalással küszködő, megbántott önérzetét magával hurcoló unokaöccsének.

– Gyerekek, utálom a prédikációt, de ma újra átadlak benneteket Matulának, és szeretnék nyugodtan aludni…

A testes gazdász hangja mélyebb és komolyabb volt, mint valaha.

– A nyáron is kioktatott benneteket a berek egyre másra, de csak télen tud igazán félelmetesen kegyetlen lenni. Nyáron is jöhet egy váratlan vihar – ezt már tudjátok –, de utána felsüt a nap, és vége. Nyáron is el lehet tévedni a nádban, de megalhat az ember ott is, és egyszer csak reggel lesz. A szúnyogok kicsit megeszik, de nagyobb baj nincs. Gyerekek, ma reggel tizenkét fok hideg volt, de lehet, hogy holnapra húsz lesz, és húsz fok hidegben eltévedni, egy éjszakát kint tölteni… majdnem bizonyosan végzetes. Aztán vannak a berekben helyek, ahol soha nem fagy be a víz… A Balatonon is vannak ilyen helyek a Zala torkolata előtt, de Matula ismeri ezeket a helyeket. Ködben ne menjetek sehova, egymástól messzebb el ne menjetek soha, csak amennyiről meghalljátok a kiáltást! És mindig hallgassatok Matulára! Ő tud mindent, őnála többet csak a berek tud. Majd meglátjátok. Gyerekek, a berekkel nem lehet okoskodni, nem lehet vitatkozni, nem lehet bocsánatot kérni, s nem lehet semmit jóvátenni. De ott lesz veletek Matula, és ígérjétek meg, hogy mindenben rá hallgattok.

– Ígérjük – rebegte megilletődötten a két fiú.

– Adjátok becsületszavatokat!

A kézfogás nagyon komoly volt, majdnem ünnepélyes.

– Köszönöm, fiúk. Az öreg kint vár benneteket a konyhán, a többi az ő dolga. Szervusztok!

István bácsi elment már, a két fiú még mindig csak állt, mert a perc emelkedettsége körülfogta őket. Ez volt az első férfi as becsületszó az életükben, amelynek elkötelező nagyszerűsége csodálatosan nem korlátozottságot jelentett, hanem szabadságot…

A Téli bereknek és előzményének, a Tüskevárnak igazi, emberpróbáló, tanulságot és tapasztalatot adó, bizsergetően izgalmas kalandjain túl, a két könyvnek ez az egyik legfontosabb pillére. A két kamasz fiút körbevevő felnőttek figyelmes szeretete, szabályok betartását megkövetelő, ám ugyanakkor a gyerekeket szabadjára engedő okos korlátozása. Nincs állandó dicséret, jaj, de nagyon ügyes vagy, Gyuluska! De ha van elismerés, az egy kemény kézfogás mellett elkísér egy életre. Nancsi néni, aki mellett úgy teremnek a rántott csirkével teli tálak, mint eső után erdőben a gomba – egy életen át gyűjtött, tűzhely mellett megőrzött bölcsességei, gyógyteái és kenőcsei ugyanúgy segítik a két ifjút testi és lelki növekedésükben, mint a könyv többi szereplői. Akik nem kiválóságok, gyarló emberek, ám Tutajos és barátja lépten-nyomon megtapasztalja a falu, a természet közelsége adta szokásaiknak, becsületüknek, tartásuknak, egymás becsülésének és a tapasztalás adta bölcsességüknek óvó, segítő erejét.

Na, de a prédikálás se hull termékeny talajra, ha hosszú, mondaná István bácsi, hát keveredjünk vissza a berekbe, ahol, mint mondtam, elállt a szél, és reggel volt. A kunyhó kitakarítva, fát vágtak eleget, a Matula féle szalonnás tojás úgy helyezkedett el az elégedett ifjak gyomrában, hogy oda már nem fért volna semmi más – hát minden azt mondta, nekivághatnak a napnak.

Csukafogta róka

Neki is vágtak. Halra volt gusztusuk, mert a disznóölés ínycsiklandó kóstolóit Matula osztotta be, és a régi igazság, hogy a kolbásznak is vége lesz egyszer, a berekben is igaz, s mi tagadás, a fiatalok jó étvággyal bírtak. Hát a kóstolókból jócskán fogyott. Szóval halra mentek.

A libasorban Tutajos megy elöl. Hátán huszárosan keresztbe vetve a puska, egyik kezében horognyél, a másikban bádog haltartó. Utána Bütyök nyeles szákkal, és ugyancsak horognyéllel, végül Matula csak hátizsákkal és pipával.

– Nem kell sietni! – szólt előre Matula.

– Nem üti meg magát az ember ekkora hóban, ha el is esik – vélte Tutajos.

– Nem is magát féltem én, Gyula, hanem a puskámat…

Ezek után csend lett kis ideig, és gondolhatott mindenki, amit akart. Mert a fiúk a becsületszavukat nem szegték meg, de vakációjuk első felében Tutajosnak azért akadtak még ilyen és hasonló pillanatai. Amit aztán ezerszeresen megbánt. Mármint, hogy megint a fiatal kutya tanítja az öreget – ahogy Matula mondta egyszer, bepattintva a pipáján a kupakot, és Tutajos századszor is megfogadta, hogy nem fog okoskodni.

De a pillanat elmúlt, leértek a vízhez, itt már suttogva beszéltek, nem mintha a halak értették volna, amit mondtak, de a suttogás arra is jó volt, hogy a leskelődő idegek feszültségét még jobban fokozza, és ehhez a tájhoz amúgy sem illett volna valami csendbontó hangosság. Elhelyezkedtek, Matula fölrakta a meleg forrásnál csalinak fogott kis halakat, és vártak. Valami álmodozókedv szállt a fiúkra, mert két kapást is elengedtek. Mit csináljak magukkal, egészen a csizmaszárba szállt az eszük? – mondta öreg tanítójuk, s Tutajos úszóját figyelte.

– Vigyázzon! – suttogta Matula.

– Mi?

– Vigyázzon, mozdul a zsinór, alighanem megfogta… Hagyja még egy kicsit…

Tutajos hagyta, aztán bevágott, és a víz alatt olyan burjánzás indult meg, mintha egy polip verekedett volna egy kékcápával.

– Jaj, mekkora lehet!

– Eressze!!! Mert elszakad a zsinór. Úgy, csak engedje…

Tutajos húzta, eresztette, majd lerogyott az izgalomtól, amikor a csuka egy valódi csukaugrást mutatott be…

– Öt kiló – mondta Matula, és zsebre tette  a pipáját – legalább öt kiló… Okosan csinálja… Fárad már…

A csuka már fáradt, és többször megmutatta nagy kacsafejét. De még nem volt legyőzve. Rohant, rángatta a rövidre húzott zsinórt, aztán már nem rángatta. Elment…

– Elment – mondta ki végre Matula –, elharapta a drótot… Ez az én vétköm! Vén szamár vagy, Gergő! Elfelejtettem mondani, hogy a csukára drótelőke kell – van is nekem –, mert a másikat elharapja. Ne szóljanak semmit, mert szétvet a méreg… Ekkora csukát én se láttam tíz éve! Azt is hálóval fogták… Hát ne haragudjanak!

– Majd megfogjuk még, Gergő bácsi! – mondta Tutajos, aki legszívesebben sírva fakadt volna.

Még elsiratták pár szóval a csukát, szedelődzködtek, amikor az öreg megszólalt.

– Nyúl! – mondta csendesen, és elmutatott a bokrok közé. Olyanformán megy, mintha meg lenne lűve… Gyula, vigye a puskát, és álljon oda a csonka fűzfához. Siessen, de csöndben. Lehet, hogy arra megy, de messziről ne lűjön rá…

Ezek után Gyula loholt, már elfeledte a csukát, új izgalom tartotta fogva. Talált egy alkalmas bokrot, megtöltötte a puskát, és várt. De a nyúl nem jött. Izgatottan dobogott a szíve, és lemondóan gondolta, a nyúl is elment, ez egy ilyen nap.

És ekkor, túl a bokrokon, valami mozgalmasság indult el. Mintha valami nyikkanást is hallott volna, aztán elcsendesedett minden. Gyula már arra gondolt, hogy elindul, amikor szemben a nádból kibújt a nyúl. Gyula megrándult, és belsejében mintha láng csapott volna fel, amelynek nyomában vad dobogással rohantak az izgalom paripái. A nyúl – keresztben jött ki a nádból. A nyúl már nem élt, nem is élhetett, mert egy hatalmas róka tartotta a szájában. Tutajosnak elhomályosult a szeme, és egész testét a hideg rázta. Itt a róka, jön, jön, és ő lenyűgözve csak nézi. Aztán – maga sem tudja, hogyan és ki rendelkezett – a puska emelkedni kezdett a kezében… kicsit reszketett ugyan, de nem nagyon… aztán egy hatalmas pofont érzett, amitől kissé magához tért, s amikor a róka oldalt ugrott, még egyszer odalőtt. Aztán… aztán Tutajosunk leült a földre… nemhogy melege lett, de egyenesen hőséget érzett, boldog elgyengülést és kellemes sós ízt a szájában. Orron rúgott a puska, gondolta, nem baj. Megvan a nyúl, és megvan a róka! Matula, Gergő bácsi, Bütyök…! Megvan mind a kettő!!!

Harangszó – a kunyhóban

Lassan abba kell hagynom a Kis-Balaton körüli nádasban esett kalandok mesélését, remélve, hogy kedvet kaptak a könyvolvasáshoz. És Fekete István más könyveihez is. Ezek a történetek valóságosan is megestek valamikor a fiatalúr Fekete Istvánnal, akinek más novelláiban már ott van a berekbeli Matula, aki az író regényeiben Tutajos és Bütyök öreg tanítója és fogadott apjuk lesz.

Nem mesélem már el hosszan a kis kunyhóban azt a melegséges karácsonyestét, amihez Matula egy kis borókafenyőt hozott a tüskevári erdőből, és gyertyacsonkot is találtak az ablak közében. Öt órakor pontban meggyújtotta az öreg a gyertyát, és elfújta a lámpást. A kis láng lassan szárnyra kapott, és Matula letette az ágyra a kucsmáját. – Adjon az Isten mindenkinek békességes, szép karácsonyt! A két fiú némán nézte a kis lángot, s a fenyőszagú, árnyékos szoba meghatottan ölelte magába a három embert…

S amikor bekapcsolták a mesterüknek hozott ajándékot, egy kis táskarádiót, csavargatták a keresőt… egyszer csak megzendült valami, először csak, mint a mély sóhajtás, aztán tisztán, puhán, telten meglódult a kis szobában a távoli harangszó. A tűzhelyen az előbb még pattogott a tűz, a kutyák az ajtó előtt motoztak… de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, és a három embernek leírhatatlan békesség szállt a szívére. A harangszó ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt.

Az adott szó könnyei

A téli szünet lassan lejárt, de nem járt le az izgalmak sora. Tutajos még kapott pár napot a berekben, és a napfényes délelőttön az öreg gukkerrel a szemén vágyakozva nézi a messze távoli Balaton jegén a vidám korcsolyázókat. Matula a nádvágók után járt, a fiú egyedül volt. Arra gondolt, de jó lenne ott korcsolyázni a végtelen jégen…

De szavát adta, nem megy a jégre, és a vágyat elhessegette. És akkor ott messze… akkor… a három jégdarabot futtató korcsolyás fiú közül az egyik ugrott egyet a sima jégen… És eltűnt… a másik kettő riadtan futott az őrház felé… Valami meleg forrás vagy rianás lehetett ott… Tutajos ült dermedten. Nem nézett sehova, csak önmagába. Ült, ült, és tíz évet öregedett a döbbenet és a fájdalmas veszteség órái alatt.

* * *

A hídnál megállt a szán, aztán elindultak. A fiúk megemelték a kucsmájukat. Tutajos arra gondolt, hogy a nyárban megismerte az utakat, amelyeket a tél eltakart, mégis azokon kellett járni, megtalálni, le nem térni. A nyár a bölcső, a tipegés, de a tél a nagy iskola, a próbatétel. Visszanézett még egyszer a ködös, messze náderdőbe, s most úgy érezte, nem hagy itt semmit, sem jót, sem rosszat, mert csak a szemét kell behunynia, és megzendül körülötte életének az az ideje, amelyben megsimogatta a napsugár, elöntötte a szenvedély, szélesen nevetett, és összetörten sírva gyötrődött, miközben hol simogatta, hol szöges ostorral verte szívét, de a férfiak útjára terelte: a téli berek.

A cikk eredetileg a 2018-as Nők Lapja Tél különszámunkban jelent meg.

Szöveg: Schäffer Erzsébet

Illusztráció: Getty Images