Elmondani úgyis lehetetlen az évszakok összes szépségét, színét, hangját, a változatos és sok munkát, annak minden gyümölcsét, a rengeteg kalandot, kihívást, az új barátokat, a közös főzéseket, amelyekben részük van, amióta ez az otthonuk. Gyökeret eresztettek, összekovácsolódtak a hellyel, amelybe újra és újra beleszeretnek. Megnéztük, milyen a tavasz náluk.
A három kutya határozottan védi a majort. Amíg a kerítés túlsó felén vagyunk, őrülten ugatnak, amikor viszont bebocsátást nyerünk, már kedvesen jönnek, és kérik, hogy simogassuk őket. Benne vagyunk, meg benn is vagyunk. Fruzsina épp diós kalácsot készít, amikor megérkezünk – sütemény szinte mindennap kerül az asztalra náluk, mert úgyis hamar „elkopik”, hiszen mindig beugrik valaki, akit szívesen megkínálnak. Kislánya, a tízéves Ilona buzgón segédkezik, a nagylánya, Fanni pedig még iskolában van.
– A férjem, Árpád Bécsben, én Mosonmagyaróváron laktam, amikor megismerkedtünk, és már Ilonával a pocakomban költöztünk ide – meséli, és figyelmesen követi, hogyan választja szét a kislány a tojásokat. – Vidéken szerettünk volna élni, Árpád olyan otthonra vágyott, ahol nincs szomszédunk. Ebbe a házba mindketten beleszerettünk, és pont a férjem születésnapján vettük meg.
Árpád tegnap a gyümölcsfákat metszette, ma vadászni megy délután, közben pedig intézi az „igazi” munkával kapcsolatos teendőit. Fruzsinával együtt ingatlanokkal foglalkoznak, főleg itthonról dolgoznak, ami nem hátrány, hiszen a tízhektáros birtok rengeteg teendőt ad. Az előbb említett gyümölcsösben alma, barack, cseresznye, meggy, körte és birs terem – annyi, hogy abból nemcsak lekvár, kompót, de még pálinka is készül, és bátran csomagolnak minden barátnak, ismerősnek is.
– Majd megmutatom, mennyi alma van még a kamránkban – mondja Fruzsina, miközben letakarja a pihenő kalácstésztát. – Mivel ez a fajta egy vékony, viaszos réteget képez a héján, egész tavaszig lédús és finom. Kerül a reggeli zabkásába, a palacsintába, a gyerekek tízórais dobozába. Készül belőle kompót, leves, sült alma és almaszósz, nem beszélve a süteményekről. Egy rusztikus almás-diós a legújabb kedvencünk – nem bonyolult, nincs benne semmi extra, talán csak annyi, hogy az alma és a dió is a majorban termett, a tojás a tyúkudvarból érkezik. A baracklekvár is házi, amivel a sütés vége felé megkenem, így még ízletesebb, és szép fényes lesz. Szerintem ez a vidéki élet luxusa, hogy tudom, mi kerül a tányérba, ami a mai világban talán egyre fontosabb információ. Épp ezért örülök és hálás vagyok mindenért, ami a majorban megterem – lehet, hogy nem tökéletes a formájuk, de garantáltan finom, ízletes és egészséges, amit megeszünk…
…
A teljes cikket a Nők Lapja Tavasz különszámában olvashatjátok el. A magazint március 12-től keresétek az újságosoknál!
Szöveg: Szigeti Hajni
Fotó: Erdőháti Áron