SZILY NÓRA: Sok történetet összegyűjtöttél. A felnőtté válás kapcsán miről mesélnek?

BOLDIZSÁR ILDIKÓ: Sok határátlépés van az életünkben, amit meg kell tenni, míg a kisgyerekkortól indulva hosszú évtizedek alatt idős emberekké válunk. Amit legelőször megtanultam a mesékből és a saját tapasztalataimból, hogy a felnőtté válás a világ minden részén a legnehezebb dolog. Ezt minden kultúra tudta, és segítséget nyújtott a fiataloknak ebben a folyamatban, mégpedig úgy, hogy valamilyen szertartással tagolták a fiatal életét. Hisz le kellett őt választani a gyerekkorról, mindazokról a tevékenységekről, amelyek még ahhoz kötötték, és határozottan megmutatni neki, hogy felnőttként milyen viselkedési formákat kell elsajátítania. Nem hagyták egyedül a fiatalokat abban, hogyan kell ezt csinálni. A mesékben az egyik legfontosabb felnőttéválás-motívum, hogy amikor a gyereket útnak engedik, az anya megsüti a hamuban sült pogácsát, az apa megáldja, vagy épp a gyerek mondja, hogy elmegy szerencsét próbálni, vagyis el akarja kezdeni a saját életét. Tehát az első lépés, hogy a fiatalokban tudatosul: új életszakasz következik, és ehhez le kell válni a szülőkről. Aztán amikor elindulnak, hol találják magukat? Egy sűrű, sötét erdőben. Pontosan ez van ma is. Hogy ott mi történik, döntő a felnőtté válás szempontjából. A mesékben ott kell megtalálni, kiben bízhatok, ki lesz az ellenfelem, akivel meg kell küzdeni, mit kell legyőzni magamban és a külvilágban. A sok útelágazás közül melyiket válasszam? Ha arra megyek, milyen próbatételek következnek? Hogyan köteleződhetek el magam mellett, hogy aztán elköteleződhessek majd valaki más mellett? És lépésről lépésre, ahogy kikeveredünk a sűrű, sötét erdőből, nagyjából azt mondhatjuk: ott állunk a felnőtté válás kapujában.

SZILY NÓRA: Ehhez képest ma – szerintem – szülőként igyekszünk kitalálni, sőt sokszor kijelölni, hogy melyik a helyes és „sikeres” út. Sőt, a megpróbáltatásoktól, a szükségszerű kudarcoktól is próbáljuk óvni a gyerekeinket. Mintha reflektorral rohangálnánk a sötét erdőben a gyerek előtt és mellett… Lehet, hogy az óvással épp a felkészítés marad el?

BOLDIZSÁR ILDIKÓ: Éppen ezt gondolom én is. Természetesen óvni kell a gyerekeket, mert rettenetes világban élünk, de ha nagyon meghosszabbítjuk a leválási szakaszt – amire előbb-utóbb úgyis sor kerül – nem biztos, hogy az ő érdekeit szolgáljuk. Nem tanulja meg időben azokat a technikákat, amelyek abban segítik, hogy egyedül tudjon boldogulni. Főleg, hogy a saját, egyéni mintázatát ki tudja dolgozni. Egyszerűen nem tud arra a kérdésre jól válaszolni: „Ki vagyok én?”, „Mire vagyok képes?”, „Mik a vágyaim?”, „Milyen célokat tűzzek ki, hisz minden megvan körülöttem? Ellátnak, van ágyam, kapok ruhát – szuper!” De ez nem a felnőtté válás, hanem a kisgyerekkor. Ha ez túlságosan elhúzódik, nem tud kialakulni a saját, egyéni arca. Későn kapja fel a fejét arra: „Ki is vagyok én igazán a szüleim nélkül? Hogyan próbáljam a saját világomat felépíteni?”

SZILY NÓRA: A kamaszkor olyan, mint egy második születés – az identitás születése –, ami küzdelmekkel teli. Szülőként gyakran frászt kapunk a gyerekünktől, amikor lázad, esetleg – szerintünk – őrültséget csinál, veszélyes helyzetekbe kerül… Mit gondolsz az engedésről és a határszabásról?

BOLDIZSÁR ILDIKÓ: Ez a legkényesebb kérdés. Ha nagyon engedékeny vagy, az sem jó, ha túl szigorú határokat szabsz, az sem. Fontos tudni, hogy a kamasznak arra van szüksége, hogy ellentmondjon. Legegyszerűbben valami ellenében tudja magát megfogalmazni, hogy mit szeretne igazán, arra ritkán van válasza… Szerintem például, amikor egy anyának barátnője a lánya, az nem annyira előrevivő folyamat. Mert ha két nő baráti melegségben van egymással, a fiatal lány nem tudja igazán kontúrozni saját női mivoltát.

SZILY NÓRA: Az apa se legyen haver?

BOLDIZSÁR ILDIKÓ: Apa legyen. És ez nem azt jelenti, hogy ne lenne bizalmi kapcsolat. A mesékben ez egyszerűen történik, a szülők belátják, hogy el kell engedni a gyereket, és mindent megtesznek ezért. Nagyon szeretem a mesékben a lányos apákat, akik például a kérőket mindig rejtetten, de próbára teszik. Nem úgy, hogy nem adják oda a lányt, hanem olyan helyzetet teremtenek, amelyben a lány is beláthatja, hogy erre a férfira talán nem bízhatja az életét.

SZILY NÓRA: De mintha a mesékben ügyesebbek lennének a praktikák. Vannak tündérek, boszorkányok, kék madarak, szimbólumok, varázseszközök – bár ez utóbbiakkal mi is rendelkezünk… Az okoskütyükkel folyamatosan össze vagyunk kötve.

…

A teljes interjút a Nők Lapja Iskolaválasztó 2017. számában olvashatjátok el.

Szöveg: Szily Nóra

Fotó: Archív