A növényvadászat a viktoriánus korszak egyik legmerészebb foglalkozása volt. Egy George Forrest nevű skót botanikus 1904-ben elmerészkedett Kína addig ismeretlen délnyugati vidékeire, ahol több ezer új növényfajt gyűjtött be, miközben többször fogságba esett, egyszer pedig csúnyán meglőtték a helyi törzsek vadászai. Forrest idejében a növényvadászat kompetitív szakma volt. A rivális vadászok szándékosan levizelték egymás növényeit, és teljesen megkopasztották az erdőt például attól a különlegesen értékes orchideafajtól, amelyre rátaláltak: csak egy maroknyit vittek haza magukkal mintának, a többit a helyszínen elégették, hogy másnak véletlenül se jusson belőle. Forrestnek és társainak megvolt a maguk missziója – legyen az a magok begyűjtése, növények leskiccelése vagy megfi gyelése természetes közegükben –, és gyakran éveket töltöttek a semmi közepén annak érdekében, hogy céljukat elérjék.

Veszélyes küldetésen 

Tom Hart Dyke, az angliai Kentben található Lullingstone-kastély bámulatos világkertjének megalkotója modern kori növényvadász. Alig töltötte be tizennyolcadik évét, amikor belevetette magát a vadonba különleges növényfajok után kutatva. Első útja a Panama és Kolumbia határán álló Panama-szoroshoz vitte orchideavadászatra. Az orchideák családja a legnagyobb a virágos növények között, és az Antarktiszt kivéve minden földrészen megtalálható – nem véletlen, hogy a növényvadászok körében az orchidea a legnépszerűbb zsákmány. Változatosságuk és szépségük, nem beszélve a női nemi szervhez való hasonlatosságukról, sok vadászt elvarázsol. Az orchideavadászat és -kereskedelem évi több milliárd dolláros, virágzó üzlet.

Tom Hart Dyke akkor került először a nemzetközi érdeklődés középpontjába, amikor 2000-ben emberrablók George Forrest skót botanikus az 1900-as években gyűjtött orchideát fogságába esett a kolumbiai dzsungelben, ahol egy növényvadász- expedíciója veszélyesen balul sült el. Lázadó gerillák fogták el őt és egy botanikus kollégáját, és 9 hónapon keresztül tartották őrizetben. Olyan élményben volt része, amit nem szeretne újra átélni, mindez azonban nem tántorította el attól, hogy folytassa a hajszát a világ eldugott sarkaiba, az életét kockáztatva, a világ leglenyűgözőbb növényeiért. Bármilyen kicsi is lett ugyanis mára a világ, még mindig megvan benne a helyük a növényvadászoknak: még annyi növényfaj él a Földön, amely felfedezésre vár.

Amikor hat évvel elrablása után Dyke először tért vissza Dél-Amerikába, reszketett, mint a nyárfalevél. Mégsem mondhatott nemet, ugyanis királynői audenciára volt hivatalos. Az „Andok Királynője” várta, hivatalos nevén a Puya raimondii, a világ legnagyobb virágzó broméliaféléje, amely mára a kihalás szélére került. Az óriás havasi bromélia a világ leglassabban virágot hozó növénye. A tízméteres szárral és három méter magas virággal büszkélkedő egzotikus szépség származási helye az Andok hegység Bolíviában található része. Virágzására 80–170 évet (!) kell várni, a virágzást követően pedig maga a példány is elpusztul. Hart Dyke számára mindez elegendő vonzerőt jelentett ahhoz, hogy leküzdje halálfélelmét, s végül ez az út egyben a terápiájának is bizonyult, azóta ugyanis már négyszer tért vissza a környékre. A növényvadászok szerint talán ez küldetésük legfőbb üzenete. Legyen szó kibírhatatlan klímáról, mostoha körülményekről, földcsuszamlásról, áradásról vagy egy rossz élmény utáni visszatérésről, a lényeg, hogy az ember soha ne adja fel. Hart Dyke szerint új növényt találni a vadon mélyén semmihez sem fogható, orgazmikus élmény, maga a színtiszta extázis. A legemlékezetesebb felfedezését Hart Dyke Új-Mexikóban tette, ahol az oroszlánszájúak családjának új tagjára lelt: egy vibrálóan lila színű virágra, amelynek fehéra torka. „Crac gyönyörűségének” nevezte el, szeretett nagymamája beceneve nyomán. A hivatalos névadási ceremónián az idős hölgy felé fordult, és annyit mondott: „Ez nem a Panama-szorosból származó orchidea, ugye, Tom? Na mindegy, azért ez is megteszi.”

Szépség megszállottság 

Susan Orlean amerikai újságíró zseniális riportot publikált 1995 januárjában a New Yorker magazinban egy orchideatolvaj botanikusról. A cikkből később könyv született, a filmváltozatot pedig Adaptáció címmel láthattuk a mozikban, Nicolas Cage főszereplésével. A történet egy John Laroche nevű orchideavadászról és az ő orchideákhoz fűződő, a szenvedélybetegség határát súroló kapcsolatáról szólt. Laroche-t a Floridában élő szeminole indiánok csak az Őrült Fehér Ember, illetve a Bajkeverő gúnynévvel illették, és végül bíróság elé került veszélyeztetett vad orchideafajok illegális begyűjtéséért.

Laroche Miamiban nőtt fel, és mindig is furának számított. Amikor háziállatra vágyott gyerekkorában, nem egy teknőst vett magának, hanem mindjárt tízet. Nekiállt őket pároztatni, a kicsiket pedig eladta az iskolatársainak. Hamarosan eljutott odáig, hogy nem ér semmit az élete, amíg be nem gyűjti a világon élő összes ritka teknősfaj egy egyedét, beleértve a Galápagoson élő óriásteknőst is, ami 400 kilót nyom.

Azután hirtelen egészen más szenvedély kerítette hatalmába, amikor késő jégkorszaki fosszíliákat kezdett gyűjteni. Majd ezt a rögeszméjét is dobta, és a régi tükrökre kattant rá. Szenvedélye mindig hirtelen lángolt fel, és gyorsan ki is aludt. Tinédzserkorában, a trópusi halak iránti szerelmének fázisában 60 akváriumot tartott otthon. Minden szenvedélye úgy ért véget, hogy nem egyszerűen csak elvesztette az érdeklődését az adott téma iránt, hanem egyik nap kijelentette, hogy befejezte a halak gyűjtését, s onnantól az Atlanti-óceán vizébe se tette be többé a lábát, pedig ott lakott a közelében.

Ha a hobbijaiba csatornázott energiáit a hagyományos úton kamatoztatta volna, és mondjuk orvos lett volna, mára meglenne a legtöbb halálos betegség ellenszere. Ő ehhez képest a negyvenes éveiben is az apja házában élt, és alkalmi munkákból tartotta el magát. Cikket írt például egy kertészeti magazinba „Hajlandó lennél-e meghalni a növényedért?” címmel. Előbb orchideák képeit kezdte gyűjteni, majd magukat az orchideákat. Saját kertészetében csakis a legkülönlegesebb és legritkább orchideákat és broméliákat tartotta és árulta. A szokatlan növények specialistája lett, és hírnévre tett szert a szakemberek körében.

Akit elkap az orchidealáz

Az orchideáknak megvan az a különleges képességük, hogy szinte szó szerint meg tudják őrjíteni az embereket. Akik szeretik őket, azok fenntartások nélkül, őrülten szerelmesek beléjük. Van valami a formájukban, ami mintha többé tenné őket szimpla virágoknál. A legtöbb orchidea furán néz ki, soknak van bizarr alakja, és a színkombinációikban is van valami felkavaró. Az orchideák látványa sokakban szexuális asszociációkat ébreszt: kevés olyan más virág létezik, amelynek a megjelenésében ennyi erotika lenne. És nem csak az ember találja az orchideákat ellenállhatatlanoknak. Néhány orchidea pontosan úgy fest, mint az a rovar, ami beporozza. A rovar abban a tudatban közelíti meg, hogy megtalálta élete párját.

Az orchideagyűjtés a viktoriánus időkben azoknak a nagyon gazdagoknak a hobbijaként indult, akiknek volt elegendő felesleges pénzük üvegházak építésére, illetve az expedíciók fi nanszírozására, ahol megbízottaik begyűjtötték a legritkább fajokat. Ez a hobbi olyan pusztító erejű volt, hogy ezekben az időkben csak orchidelirium néven emlegették, mert mániákus viselkedés jellemezte azokat, akiket utolért ez a kórság.

Jó néhány látszatra normális ember, amint belemerül az orchidegyűjtésbe, nagyjából olyanná válik, mint John Laroche. Alig találni olyan háztartást, ahol csak egyetlenorchidea lenne a lakásban. A többség meg sem áll egy tucatig, a következő fázis pedig a hátsó kertben felállított üvegház, majd üvegházak tucatjai, és végül az ázsiai és afrikai orchideabegyűjtő utak és az egyre növekvő költségek, amelyeknek képtelenség gátat szabni. Gyűjteni valamit nagyjából olyan, mint reménytelenül szerelmesnek lenni. Ha valaki élő dolgokat gyűjt, azzal valami olyasmit hajszol, amit soha nem lehet teljesen kielégíteni. Hiszen ha meg is találja és birtokolni tudja azt, amire vágyik, nincs rá semmi garancia, hogy az nem fog hamarosan meghalni vagy megváltozni. Az orchideák botanikai összetettsége, illetve a változtathatóságuk talán a legőrjítőbb és leginkább lenyűgöző gyűjtenivalóvá teszi őket. Az orchideáknak ugyanis közel húszezer fajtája ismert, mindennap születnek belőlük újak, néhányuk pedig csak eldugott helyeken létezik, igencsak korlátozott számban. Orchideára vágyni olyan vágy, ami soha nem elégülhet ki teljesen. Az az orchideagyűjtő, aki minden létező fajból szeretne magának egy példányt, jóval azelőtt fog meghalni, hogy akár csak a közelébe kerülne a céljának.

Az 1989-es floridai fagy elpusztította Laroche orchideaállományának nagy részét, 1991-ben pedig egy hibás gombaölő szer ölt meg közülük sokat. Az 1992-es Andrew hurrikán két üvegházát teljesen eltüntette a háromból, a harmadik pedig gyakorlatilag felrobbant. Ekkor a szeminola indiánok fogadták alkalmazásukba azért, hogy tanítson meg nekik mindent az orchideákról, és segítsen felállítani a saját kertészetüket. Laroche azt tervezte, olyan helyet hoz létre, ahol a legritkább, veszélyeztetett orchideafajokat fogja klónozni. Hónapokon át a jogi könyveket bújta, és úgy gondolta, talált egy kiskaput a törvénykezésben, amely mentesíti a szeminole indiánokat a ritka növényfajok védelme alól. A szeminolék területén található Fakahatchee- mocsár egy 1987-es felmérés szerint 45 ritka orchideafajnak ad otthont, amelyekért a fanatikus gyűjtők vagyonokat fi zetnének. 1993. december 21-én Laroche-t és három szeminole indiánt vettek őrizetbe a hatóságok a mocsár szélén orchideatolvajlás címmel. A náluk levő zsákokból és párnacihákból összesen 136 példány került elő. Laroche pontosan tudta, hol találhatnak ritka példányokat ingyen, a szeminolékat pedig arra használta, hogy így kerülje meg a törvényt. A begyűjtött orchideák valóban mind ritka és értékes példányok voltak, és az is kiderült, hogy nagy gonddal gyűjtötték be őket. Ahogy az is egyértelmű volt, hogy ezeknek a példányoknak a pontos értékével, és hogy mit lehet velük kezdeni, egyedül Laroche volt tisztában. Azt tervezte, a növények egy részét eladják, a többit pedig a laboratóriumba viszi, ahol ezek segítségével évek múltán több ezer ritka orchideapéldányra tehetnek szert. Az orchideák feketepiacában óriási pénz van, a gyűjtők bármenynyi pénzt megadnak egy-egy ritka fajért.

Amit Laroche tett, az gyakorlatilag orchidea-orvvadászatnak minősül. Az orchidea-orvvadászat esete végül nem az orchideák, hanem a nekik otthont adó fák talaján oldódott meg. Mindenki tudta, hogy nem a fák álltak a középpontban, mégis azok segítségével lehetett az orchideatolvajokat megfogni. Az akkor hatályos amerikai jog szerint ugyanis az indiánok védettséget élveztek a veszélyeztetett növényfajok esetén az ország egész területén. Ha tehát csak veszélyeztetett fajokat vittek volna el, megúszhatták volna a dolgot. A legtöbb orchidea azonban, amelyet Laroche akart, fákon nőtt, és ezeket mind az ággal együtt vágták le, nehogy megsérüljenek a gyökereik. A fák, amelyeken az orchideák nőttek, nem tartoztak a veszélyeztetett fajok közé. A végső döntés értelmében a vádlottaknak büntetést kellett fizetniük, ők állták a per költségeit is, Laroche-t pedig hat hónap próbaidőre bocsátották, ami alatt nem mehetett a mocsár közelébe. Hiába találta meg tehát a jogi kiskaput, a pert elvesztette. És hiába találta meg az orchideákat, nem tarthatta meg őket. Az ellopott orchideákat, amelyekre Laroche annyira vágyott, az erdőőrök egytől egyig visszatelepítették a Fakahatchee- mocsárba. Az orchideák lassan nőnek és lassank halnak. Időbe telt, amíg kiderült: túlélték a kalandot.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla
Fotó: Europress, Profimedia, Istockphoto