Ha a hamvas tinisztár, az érzéki díva történetéről szeretnének olvasni, inkább lapozzanak tovább. Viszont ha kíváncsiak rá, hogyan képes egy nő a nyomasztó elvárások, a tévedései, csalódásai ellenére hű maradni egykori kamaszlány önmagához, akkor Sophie története valószínűleg önökhöz szól.
Mennyire vágytunk az életre! Ma már nem vágyunk rá olyan dühösen. Milyen is a viszonyunk hozzá? Nézzük. Igyekszünk megérteni. Az élet nem jó, nem rossz, mint kamaszkorunkban hittük, hanem milyen is? Olyan életszagú, mint egy francia fi lm. Már sokkal többet tudok, mint amikor megismerkedtünk. Időközben a szépség és az ártatlanság mellett felfedeztem másfajta értékeket is, a szenvedés, a csalódás értékeit, például a munka értékét. De ez kevés. Mire vágyom még? Nem akarok ártatlanság és szépség nélkül élni! Hogy is énekelték a Házibuli-dalban, amire annyit lassúztunk? „Más képek sorra tűnnek el, az álom mindig kell.”
Édes ártatlanság mámora
Szóval a lassúzás. Andalító melódiára összesimuló tizenkét évesek, így kezdődött a nyolcvanas évek. A félhomályban. Danièle Thompson forgatókönyv- írónő egy megbeszélésről tért haza, amikor a nappaliba lépve meghökkentő látvány fogadta. A teljesen elsötétített szobában körös-körül mécsesek égtek, a zene üvöltött, és tizenkét éves lánya az osztálytársa nyakába csimpaszkodva lépegetett jobbra-balra. És még vagy egy tucat hatodikos, akik az érkezésére grimaszolva rebbentek szét.
Igazság szerint számos pedagógiai módszert bevethetett volna, de Danièle Thompson nem sokkal korábban rakta ki a férje szűrét, és amúgy is zűrös napokat élt. Teljesen tanácstalan anyuka volt. Viszont elég profi forgatókönyvíró. Három héttel később lerakta a Házibuli című tinivígjáték forgatókönyvét filmgyári főnöke asztalára.
Claude Pinoteau, a rendező tisztában volt vele, hogy a fi lm sikerének kulcsa nem művészi mondandójában, hanem szerethetőségében rejlik, meg kellett találnia tehát azokat a szereplőket, akik miatt szeretni fogják a filmet, különben a Házibuli örökre eltűnik az egynyári tinifilmek süllyesztőjében. A felnőtt színészeket ismerte, három hét alatt leszervezte az egész stábot. A tizenhárom-tizennégy éves főszereplőkkel viszont bajban volt. A castingügynök éppen a válogatás alatt fedezte fel, hogy gyermeket vár, mégsem volt rest nyakába venni a várost. Ezekben a hónapokban Sophie Maupu egy olyan poros, külvárosi iskolában unatkozott órák alatt, ahová nem szoktak betévedni castingügynökök.
Sophie nem járt moziba. A mamája egy szupermarketben, három műszakban dolgozott, a papa kamionsofőrként rótta a sztrádákat. Kilencéves volt, amikor elváltak, a szülőknek nem maradt energiája arra, hogy álmokat sugdossanak Sophie és két évvel idősebb bátyja fülébe, az egész család élete a pénz körül forgott. A gyerekek is igyekeztek minél hamarabb pénzt keresni. Sophie már májusban elindult, hogy leszervezze nyári munkáit, ám nem járt sok szerencsével. A tizenhárom éves kislányt elhajtották a fodrászszalonból, ahol hajmosót kerestek, a péktől, ahová hajnali házhoz szállításra jelentkezett, és a gyerekeit sem akarta senki rábízni.
A mama végül a tévéújságban talált egy apróhirdetést, amelyben reklámfilmekhez gyerekstatisztákat kerestek. Sophie beküldte a fotóit. Itt talált rá a várandós castingügynök.
A kamionsofőr apuka kísérte el a lányát a válogatásra. Az a típusú apuka volt, aki úgy próbálja megóvni gyerekeit az esetleges csalódásoktól, hogy egyfolytában azt hajtogatja: „Úgyis a kapcsolatok számítanak… Előre le van ez zsírozva!” „Nagyon cikinek találtam, hogy amíg a sorban álltunk, apu ötpercenként elismételte a többiek előtt: Arra azért ne számíts, hogy kiválasztanak.”
A castingvezető felnézett a jegyzeteiből. „Szeretnél színésznő lenni? – kérdezte sokadszorra. Egy rezignált kamaszlány állt előtte, szemébe lógó frufruval. „Nem’tom” – hangzott a válasz. A nő sóhajtva tette át a fényképet, a „Nem felelt meg” dossziéba.
Túl cuki
Valamilyen rejtélyes okból azonban nem ment ki a fejéből az utolsó gyerek. Annyi arc mosolygott rá az elmúlt hónapokban, gyönyörű kislányok, bájosak, elevenek, kedvesek, egytől egyig le akarták nyűgözni. A rendező azt mondta, nem akar nyilvánvaló szépséget. Milyen a szépség, ha nem nyilvánvaló? Valahol a Gaumont filmgyárban ma is őrzik történetük legsikeresebb produkciójának castingfüzetét. „Túl cuki” – áll Sophie Maupu neve mellett. „Túl magas.” (A tizenhárom éves kislány már 165 cm volt. A második részre további hét centit nőtt.) De az a mandulaszem, fi nom arc, durcás száj… Az ügynök végül vasárnap este felhívta a koordinátort, hogy érje el valahogy Sophie Mauput, és rendelje vissza a hétfői, második körös meghallgatásra. A kislány ismét a gyanakvó kamionsofőr papával érkezett, aki hozta szokásos, francia kisember formáját, magában hőzöngött. „Mongyőolálá! Minek ez a felhajtás, amikor már úgyis megvan, ki kapja a szerepet?!”
…
Sophie cseppet sem hétköznapi története a 2017-es Nők Lapja Nyár 14. oldalán folytatódik.
Szöveg: Vass Virág
Fotó: Getty Images
